Egy 'karaoke' közösségi oldalon ismerkedtem meg versíró barátaimmal. A fészbúkon az "Alkotó tábor" és a "Lélekfogódzó" oldalakon találtok meg. 60 éves általános iskolai tanár vagyok. Ma már inkább csak technikát tanítok. Talán, mert az idők folyamán az a bizonyos másik agyféltekém kezdett erősebben működni. Lélekfogódzó címmel - szerzőtársammal - 2014-ben jelent meg verseskötetünk. A fészen őt is megtaláljátok. És itt is: http://undergroundbolt.hu/lelekfogodzo
2014. december 16., kedd
Netala: Telekkel, haragokkal
Telekkel, haragokkal
Telekkel, haragokkal
Békültem
Évekké, madarakká
Szédültem
Fázós álmaimba
Merészet képzeltem
Hogy megpihenhet
Otthonná élheti fel
Tartalékait, ki
Indulás-tarisznyájába
Annyi reményt
Fényt és magot
Halmozott fel
Félelmet, bizonytalan
Merszet, hogy
Érkezés-vágyával
Feleseljen Istennek
Kapjon jogot
És helyet
Nem tudva
Hogy a hegytetőn
A holdfényes égben
Minden halottat
Egyazon pompával
Temetnek
2014. december 16.
Netala
2014. december 12., péntek
Netala: Kellene végre nekem is
Kellene végre nekem is
Nem kellene végre nekem is hatalom után néznem?
Mégiscsak fura, hogy be kell egyszerűbbel is érnem
Nagymenő világok, dicsekvő álmok, tudom, meguntatok
Nekem szál virág, szél, ágak, zuhanás - süket kacajotok
Jaj, élhetetlen, jaj, törekvés nélküli vagyok
Nincs fokmérő a szolgaságra, irigységre, hagyjatok
Út mentén, dagadó sárban reszketőn-alamizsnás
Koldusnak, minek régtől gondoltatok, csizmás
Lábatok hátamon támasztva, vegyülök a sokkal
Tömeggé oldódók, közéjük sorolsz, sodorsz okkal
S ha majd merszedben oda térsz, szemembe bátran
Agyamba fürkész mosollyal kémlelsz, te leszel hazátlan
2014. december 12.
Netala
Web: http://netala.net/
Fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Új mesekönyvem
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseink
2014. december 10., szerda
Netala: Indultam, indultál
Indultam, indultál
Indultam csodaváró
Nagy, pesti éjszakámba
Fejembe tódult emlékeim
Valamennyi
Álom-remélt
Hitegető vágyakozása
Bizonytalan várakozás
Íródott
Mámoraim
Örökkévalóságára
Valahol, nem messze
Alig-találkozásnyira
Indultál csodaváró
Nagy, pesti éjszakádba
Fejedbe tódult emlékeid
Valamennyi
Álom-remélt
Hitegető vágyakozása
Bizonytalan várakozás
Íródott
Mámoraid
Örökkévalóságára
Aztán kiderült
Nincs közös
Nincs megosztás
Nincs őszinte lájkolás
Csak érdek
Csak bukdácsolás
Ólomsúly öncsalás
Mert semmi közös
Semmi maradandó
Csak az, hogy
Indultunk csodaváró
Nagy, pesti éjszakánkba
Fejünkbe tódult emlékeink
Valamennyi
Álom-remélt
Hitegető vágyakozása
Bizonytalan várakozás
Íródott
Mámoraink
Örökkévalóságra
Azóta is szédül, csak szédül
Tévedéseink
Hitegető
Pest-éjszakai
Célja vesztett
Vágy-várakozása
2014. december 10.
Netala
Web: http://netala.net/
Fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Új mesekönyvem
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseink
2014. december 8., hétfő
Netala: John és Michael
John és Michael
Nagyok voltak
Elhamvadtak
A tűzzel
Mely vassal
Gyilkol
Szíveden seb
Idelenn
Tudd
Ki él, soha
Nem idegen
Zenével gyújtottak
Lángot
Ébredni
Szunyatag világot
Dalba öntve
Mámorát
Padlóra öntve
Híg borát
Irigység és Félelem Úr
Tesz némaságot
Hallgat az
Űr
De a visszhang
Visz ár ellen
Szívekből szól
Ősi szellem
2014. december 6.
Netala
Web: http://netala.net/
Fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Új mesekönyvem
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseink
Netala: Ki vagy te
Ki vagy te?
Ki vagy te, ki hazugságokkal jössz
Gátlástalan merszed érdekévé hogy kötsz
Illúzió-mester, porondra, ha hívod
Bohócok játékát csáb-arcodra írod
Tudd, nincs igaz megbocsátás
Hiába a tiszta, magad-önámítás
Tetteid beszélnek, intravénás a hit
Öncsalásod vérzõ mocsarába, hogy vitt
Látom torzult, homályos álarcod
Döntés nélkül vívod veszett-kutya harcod
Jaj, hogy kell játszanom, hogy talán megértsem
Ravasz mámorodhoz soha fel nem értem
2014. december 5.
Netala
Web: http://netala.net/
Fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Új mesekönyvem
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseink
Netala: Nincs hasznom
Nincs hasznom
Nincs hasznom, nem méretik a teher
Mi vagyok világ hátán, nincs jog
Mely leteper, a gondolattal megfog:
Adj, fuss, tégy hitet százezerszer
Nincs hatalom, mely fölém helyez
Lázálmot, elvetélt kegyelmet, kever
Mézet, mérget, kifoszt, rabol, szerez
Vágy-mosoly hazugsággal delejez
Nincs megszokás, helyettem éljen
Megalkuvás halállal, félszeg félsszel
Nem árulok hajbókot mocskos kézzel
Tudja, érzi, kell, hogy nagyon féljen
2014. december 4.
Netala
Web: http://netala.net/
Fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Új mesekönyvem
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseink
Netala: Bécsből Budapestre
Bécsből Budapestre
Csoszogó lépésed fájdalom-iszonyat
Túlerőltetted minden ép izmodat
Kacag a szél, gyanakszik a bíró
Itt jön egy eszetlen, terhet rosszul bíró
Lábtörős, kihagyós aszfalton kerülnek
Értetlen sofőrök, rajtad jót derülnek
Orrod elé ne nézz, köddé, ha zsugorodsz
Táltosként képzelegsz, még tán megzavarodsz
Gyermekek tartják fázós érintésre
Lelkesen kezüket, bólintasz intésre
Gombócból is sok, folyton csak ezt hallod
S magadnak tán soha, soha be nem vallod
Egyszer, ha lefutod e lehetetlen távot
Holnap még nagyobb reményekkel álmodsz
Ötszázhúsz, mondani lehet, tán, hogy nem sok
Dőlsz hátra ülésen, álmosan nyújtózkodsz
Csípőssé gyorsulsz aludni rest széllel
Kavicsot talpad már réges-rég nem észlel
Eszed pörögve jár, megbolydult, vad rokka
Hogy került cipődbe, s mikor aszfalt mocska
Hinnéd, hogy várandós vággyal vár valaki
Utad végeztével dicshimnusz tölti ki
Menetleveled az örök valóságba
Futsz, futsz végtelenként egy másik világba
2014. december 4.
Netala
Web: http://netala.net/
Fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Új mesekönyvem
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseink
Netala: Csend-osonva
Csend-osonva
Illatod vízmosás volna
Vágyam cseppekké gondolna
Szemedre, ha álmom hullna
Ébredésed rajtam múlna
Tétovázva, csend-osonva
Belém bújnál, magadra vonva
Nem érne el fázós sodra
Életedre nem rakódna
Annyi minden, világ mocska
2014. december 3.
Netala
Web: http://netala.net/
Fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Új mesekönyvem
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseink
Netala: Ritmikus gimnasztika
Ritmikus gimnasztika
Mindenkinek igent mondok
Szélhámosok és bolondok
Gyertek hallgatni kéj-zenét
Félelmünk zuhanjon szerteszét
Addig élvezd, amíg élhetsz
Engem is magaddal mérhetsz
Nincsen jövőm, nincsen múltad
Kötődésünk széjjel dúlhasd
Ágyak, takarók és párnák
Meztelenségedbe zárnád
Testünk, lelkünk rezdülését
Villám-kísért égzengését
Mindhalálig zene szóljon
Hajunkba szabadság túrjon
S ha majd bezár az üdv-bazár
Szétkent álmod, ha körbezár
Ugyan, ki ébred melletted
Ruhád, ki előtt levetted
Soha ne bánd, kész a leltár
Egyikünket sem érte kár
Én majd erre, te meg arra
Emlékezés tiltott partja
Széjjelmossa nem-volt álmunk
Menekvés a tartozásunk
2014. december 3.
Netala
Web: http://netala.net/
Fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Új mesekönyvem
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseink
Netala: Ezer tagadás
Ezer tagadás
Ezer tagadás és ezer megbocsátás
Százezer átok és mégtöbb aláztatás
Mindez kevés, hogy elpusztítsam...
Áldom
Fényben fürdő lábnyomod fodrát
Egymásra ébredésünk
Víztükrén a sodrást
Mely hozzád vezette keresésem
A bátortalan talányt
Hogy egy anyag gyúrt
Bolond, hiszékeny követőddé lettem
Adni, ha tudtál, elvártál
Magányod sírásává váltál
Tudom legrejtettebb mosolyod
Érzem félős, féltett
Ragaszkodásod
Ismerem minden ravaszkodásod
Látom, mit ember nem látott
Képzelem, mit
Isten meg nem álmodott
Egy olyat, mint én
Ugyanazt kerested
Akárcsak én
2014. december 2.
Netala
Web: http://netala.net/
Fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Új mesekönyvem
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseink
2014. december 2., kedd
Netala: Kék, vörös, zöld
Kék, vörös, zöld
Kék, vörös, zöld fények
A karácsony ünneplői
Évszakok emlékbe foglalói
Csordulnak évek zuhanó
Melegségébe
Fűtött szobák
Önzés-végtelenjébe
Megáll a lét, körültekint
Bólint:
Jól van így!
Ne törődj a zivataros
Átfagyott, anyátlan
Terekkel
Adventről vonyító
Didergő, kivert
Gazdátlan ebekkel
Jó ez a szeretet-csend
Körötted őrangyalok
Lebegnek
Együgyű hálaimát
Rebegnek
Örök biztonságról
Hitegetnek
2014. december 2.
Netala
Web: http://netala.net/
Fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Új mesekönyvem
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseink
2014. december 1., hétfő
Netala: Törékeny áhítatban
Törékeny áhítatban
Törékeny áhítatban fürdet
Időtlen bizalomba ringat
Telelős ágon tétova levél
Hullani kész, jégeső áztat
Szétzúzott vágy kél
Lelkekként szállunk át
Lerázzuk szárnyainkról az igát
Tükrös tavak ég alján merülve
Vakító villanás szelekké terülve
Zuhanunk patakként csobogó
Emlékes nyaraink ág-bogán
Apáké e táj, fakuló kék egén
A szivárvány nem fut át
Anyás-kacajos holnapok
Boltja fölött órák, csillagok
Malmai… Zakatolásuk
Örök némaságává értünk
2014. december 1.
Netala
Web: http://netala.net/
Fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Új mesekönyvem
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseink
2014. november 30., vasárnap
2014. november 26., szerda
Netala: Hallgattam
Hallgattam
Hallgattam
Meg soha nem hallgattak
Néztem
Meg soha nem néztek
Idéztem
Talán visszaidéznek
Megértem rá rég
De meg soha nem értem
Szóltam
De vissza
Nem ordított senki
Ordítottam
S a csend
Zuhanás-merüléssé
Szelídült végre
Szorító karjaidban
2014. november 26.
Netala
Web: http://netala.net/
Fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Új mesekönyvem
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseink
2014. november 25., kedd
Netala: Rózsaszín hercegnő
Rózsaszín hercegnő
Kőszegi Évi, volt tanítványom
kislányának szeretettel:
Rózsaszín hercegnő
Szavad, hogyha csendül
Egekben tekergő
Éjeken nagy csend ül
Csillagokat álmodsz
Szárnyakat, hold arcút
Istenekkel játszódsz
Könnyük csókol arcul
Mosolyodban világ
Gondolatod élet
Hajadban száz virág
Szóvá, dallá éled
Koronád színarany
Nyár-ezüst töltéssel
Ötvözte a Mester
Világos sötéttel
Elülnek a gondok
Lépted mámorában
Utadról álmodnak
Porszemek a sárban
Örömük, szerelmük
Lábad érintése
Szétfoszló félelmük
Lelked fény-öltése
Felhőn szálló hittel
Táncod, mint avatott
Felnőttségeinkkel
Versenyt, ahogy tartott
Legyőzetve állunk
Gyermek-feledéssel
Táltosokként szállunk
Idézd vissza mézzel
Mindazt, amit éltünk
Születésünk vágyát
Álmodtunk, reméltünk
Hozd vissza hatalmát
2014. november 24.
Netala
Web: http://netala.net/
Fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Új mesekönyvem
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseink
2014. november 24., hétfő
Netala: Örök végtelenbe
Örök végtelenbe
Örök végtelenbe
A démonok aludni tértek
Örök végtelenbe
Játszadozó csöndbe
Jó ez a csend
Gondolatod mélyén megpihent
Jó ez a magány
Nincs már megkövült talány
Minden olyan egyszerű
Kiégett tarló fölé
Füst terül
Hogy itt mosolyok
Árnyékok dúltak
Szerelmek kétségekbe
Fúltak
Nem követelnek már a
Fázós múltak
Az égető érzés
Talán még remél
De a lidércek tánca
Vad dallamuk lánca
Halkuló meséjük mérge
Átcsendül illatos
Hullámzó léted
Kísértő emlékébe
2014. november 24.
Netala
Web: http://netala.net/
Fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Új mesekönyvem
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseink
Netala: Iszonyat
Iszonyat
Iszonyat, fájdalom rág
Társam mellettem zilál
Percei vannak még
Szeme halálban ég
Emléket nem gyűjt majd
Föld alá kiáltni jajt
Nem lesz már nemzedék
Zengni e rútság énekét
Ne bánd és ne bántsd
Ki feledés-kardot ránt
Kiadtuk, jaj, mindenünk
Erő nélkül most elveszünk
A hiszékenység sűrű
Erdejében, sima szőrű
Szelíd bárányként
Áldozatunk bálványaként
Erre szánt a retardált
Tábornokokat generált
Ellenséget, katonát, félszt
Országot temető célt
Szerepünk láncát, ki ránk fűzte
Kétségünk tilosként száműzte
Hazug szavával kincseket oroz
Büszkeségünk könnyek közt motoz
Élvez húsunkba vágó halált
Mert szerelmet sehol nem talált
Bajnak van ő a világnak
Adózunk paranoiás vágynak
Nincs gyógyszer rá a klinikán
Sűrű rácson, a kalitkán
Mocskos lehelete megül
Suttogó halál vesz körül
Nem kell hősként emlékezz
Csak mindig idejében kérdezz
Ne hidd, felelni fog
Lesz még sok kihullott fog
2014. november 22.
Netala
Web: http://netala.net/
Fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Új mesekönyvem
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseink
2014. november 21., péntek
Netala: Meneküléseimből ébredve
Életem karmikus társának a 35. vele töltött névnapjára
Meneküléseimből ébredve
Meneküléseimből ébredve
Hazatalálásom naplójába jegyezve
Bolyongó hajnalaim
Éjszakák gyűrte lapjain
Állsz várón, megszokásaimmal
Magadhoz vonzón
Tékozló, ki ezerszer visszatért
A soha meg nem dolgozott kegyért
Szégyen nélküli álnok
Törvénytelen jussomra várva állok
Sorsaink összebeszélnek
Csillagszikrákat szórva az égnek
Perben sok isteni gondolattal
Éretlen leszakított holnapokkal
Nem áltat már a szertelen
Soha-el-nem-hagyós, lelkesen
Ragyogó nyártündér
Ki végtelen tervével álmokat ígér
Haláltalant, fagy-telest, zúzmarást
Símogató egymásra találást
Hol kályha melege marasztal
Öleléssel gazdagon terített az asztal
S az, kinek, most írom e dalt
A meg nem bánót, a hangtalant
Vállvonós mosolyából virággá
Fogant bölcsességét kiáltaná világgá
De a szót rám soha ki nem mondja
Öröklétünk álmát percekké morzsolja
2014. november 20.
Netala
Web: http://netala.net/
Fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Új mesekönyvem
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseink
Meneküléseimből ébredve
Meneküléseimből ébredve
Hazatalálásom naplójába jegyezve
Bolyongó hajnalaim
Éjszakák gyűrte lapjain
Állsz várón, megszokásaimmal
Magadhoz vonzón
Tékozló, ki ezerszer visszatért
A soha meg nem dolgozott kegyért
Szégyen nélküli álnok
Törvénytelen jussomra várva állok
Sorsaink összebeszélnek
Csillagszikrákat szórva az égnek
Perben sok isteni gondolattal
Éretlen leszakított holnapokkal
Nem áltat már a szertelen
Soha-el-nem-hagyós, lelkesen
Ragyogó nyártündér
Ki végtelen tervével álmokat ígér
Haláltalant, fagy-telest, zúzmarást
Símogató egymásra találást
Hol kályha melege marasztal
Öleléssel gazdagon terített az asztal
S az, kinek, most írom e dalt
A meg nem bánót, a hangtalant
Vállvonós mosolyából virággá
Fogant bölcsességét kiáltaná világgá
De a szót rám soha ki nem mondja
Öröklétünk álmát percekké morzsolja
2014. november 20.
Netala
Web: http://netala.net/
Fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Új mesekönyvem
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseink
Netala: Játék
Játék
Álmos vagy?
Fáj még?
Elég volt?
Kérsz még?
Ki bántott?
Mire gondolsz?
Min nevetsz?
Kibe karolsz?
Ugye jó volt?
Igen.
Nem.
Igen.
Nem.
Senki.
Csak úgy.
Semmin.
Nem kell tudnod.
Talán igen...
Nem is tudom...
2014. november 21.
Netala
Web: http://netala.net/
Fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Új mesekönyvem
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseink
2014. november 19., szerda
Netala: Azt a pillanatot
Azt a pillanatot
Azt a pillanatot akarod
Amikor elenged
Közönyös karod
Élesen rajzolódik rám
Mámor-szűrt arcod
Mikor megtagadsz
Önzésként szétszaladsz
A forgatagban, ahol járdára
Tévedt autók
Gyalogost gázolnak
Azt a fájdalmat szeretem
Amikor tudom
Még csak emlékként
Sem tűntem el
Létezésem
Megakad torkodon
Akkor
Magamat okolom
Nem ér hozzád
Dal-fakasztó gondolat
Hisz állati ösztön, mely éppen
Símogat
Állok egy
Megőrzött
Faggyá gyűrött képben
Hazug szavaid darabokra tépem
Ujjad közt homokként
Peregnek gyöngyeim
Egy másik hímmel
Nem gondolod
A világ könnyeit
Akkor igazi a fülsértő világ
Akkor lelked
Mámor-szárnyalását
Élem át
Mert nem kapni jöttem
Hisz az csak
Mállasztó halál
Belőlem táplál
Amik lehetnénk
Éld a kéjt
Velem pillanatra sem
Törődj
S, ha ébredsz
Sorvasztó hajnalon
Belőlem remélj
2013. szeptember 18.
Netala
Web: http://netala.net/
Fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Új mesekönyvem
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseink
2014. november 17., hétfő
Netala: Gyökértelenül
Gyökértelenül
Hogy fájt, amikor nem találtam
Nyüszítve bújtam a csillagokba
Akartam volna, de megnémult a szó
Véreztem volna, de nem volt éle a késnek
Kimondtam volna, de a fültelen világ
Néma könnyeimen mulatott nagyot
Mártóztam volna lélek-biztonságba
Elárult, elhagyott, megvakult, megszökött
Nem hibáztatom, mert már rég tudom
Hogy hiányát élte ő is annak a másnak
Mit mondani, gondolni - giotin-halál
Nem rágalom, hisz felelőtlen isten
A szó, hogy férfi - szégyen és erőszak
Mond, mivé akar válni az útszéli árva
Nagy célokra tesz fel álmodó terveket
Nehéz szívvel zuhan pihe-puha sárba
2014. november 17.
Netala
web: http://netala.net/
fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Netala: Dudás a pokolban
Dudás a pokolban
Dudás a pokolban, ki utánad kiált
Költőt, szerelmet, gyáván, ki eljátsz
Eléd áll, mikor futó menekvésed
Zavaros mocsokká zúzza küldetésed
Élvezd, amit kaptál, átkod, jaj, szálljon rám
Mielőtt ostoba félszemmel megszólnám
Önmagadnak hitt hazug sóvárgásod
Inkább megköszönöm gyönyörű világod
Mit mutattál nékem, te naiv bölcs
Poharadba régmúlt szerelmeket tölts
Fáradt nappalokká engem szétmaszatolj
Álom-történetet vággyá, mosollyá oldj
2014. november 17.
Netala
web: http://netala.net/
fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
2014. november 16., vasárnap
Netala: Hiánnyá gyűlöltelek
Hiánnyá gyűlöltelek
Akartam, összetörjelek
Éjszakámból kivetettelek
Zuhanni, csak zuhanni
Büszkeséggel, nélküled
Belém égett, hogy létezel
Csiszolnám fényessé
Újjá a tükröt
De ha elébe állok
Fénye izzásában
Hercegnőt találok
Karcában, megtörik arcom
Elveszett benned a harcom
Falvaim felégtek
Üszkös romokon térdel
Ős-halál szelleme
Feldúlva
Hová tartoztam
Angyalokat álmodtam
Költöznöm kellene
Újra kezdve
A százszort
Amit szétszórt
Első szavad
S ahogy az utolsót
Keményen kimondtam
Rád vallott
Minden
S most fázom
A szitáló
Füstös
Égető esőben
2014. november 15.
Netala
web: http://netala.net/
fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Netala: Hold alá szült
Hold alá szült
Észvesztett vonyítás havas éjszakában
Hold alá szült álmunk elfeledett mában
Vajúdás-fény emlék, azzá váltunk százszor
Feledés palástján csillagfénnyé ázol
Fázós érkezésem, lassú, büszke ritmus
Kap majd fel az égig, otthont adó rítus
Mályva, érett alma, pillangók hatalma
Káprázatos csodák, titkok birodalma
Innen csörgős játék, onnan veszedelem
Magányunk kincstárát rabolja szerelem
Idővé fogy éltünk, félelmet álmodunk
Száraz szalma zizzen, vágy-zálogot adunk
Minden gondolatunk felrepítős mámor
Szárnybontós tavaszunk hitünkkel elszámol
Zúgó folyó partján koldus, vándor ér be
Kapaszkodik, jajdul, átlépünk a révbe
Ködös melegség vár iszapos túlparton
Kereslek, kutatlak, fájó álom-alkony
Lelkek sorakoznak, mind várandós álom
Fagy-hold éjszakában érintésed várom
2014. november 16.
Netala
web: http://netala.net/
fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
2014. november 15., szombat
Netala: Fénykép
Fénykép
Otthonok, félelmek
Emlékes ablakán
Sápadó valóság
Múlt árnya fénylik át
Magányom illata
Reményekkel tölt
Halottak álmához
Életeket költ
2014. november 15.
Netala
web: http://netala.net/
fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Netala: Nem talállak
Nem talállak
Ragaszkodásunk
Erősebbnek tűnt
Magunkhoz
Ahhoz, az álhoz
Ki magyarázkodva
Mindig egy másikat átkoz
Lenyugodva
Pusztító érzések
Fáradt vágyakkal
Várnak, míg
Újra éled
A vad tánc
Mely, mint a géplánc
Magához ránt
Újabb hazugságok
Élével vág
Húsába annak a tavasznak
Mely kivérzik
Mert nincs hitele már
A szerelmes szavaknak
2014. november 15.
Netala
Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.
2014. november 14., péntek
Netala: Kicsik és a nagyok
Kicsik és a nagyok
A százhuszadik emelet padlótól plafonig érő üvegablakait jeges eső csapkodta. A kinti időjárás zaja távoli, halk mormogásnak tűnt. A külváros felől fekete viharfelhők közeledtek eszeveszett száguldással. Villámtól szabdalt sötétségbe borult a kinti világ. Az automata érzékelők felkapcsolták a világítást. Apró, kövér emberke szorgalmasan tett-vett szobányi íróasztala fölé hajolva. Támlás széke a világnak ezt, a háta mögötti, szabadság ízű darabját szinte mániákusan zárta ki hangelnyelős, vörös tapétás, süppedő padlószőnyeges, vakító fényű, kristálycsilláros magányából. Tériszonya volt. Súlyos tériszonya.
Nehezen viselte ezt a helyet. Ha csak lehetett, hátat fordított a mindenség e követelőző látomásának. A látogatók – ugyan nem sokan voltak, de, ha mégis – mikor beléptek, szédítő magasságot és mélységet érzékeltek körülötte. Ilyenkor a végtelennel azonosították. Bizsergető gondolat volt számára. Hatalmát szimbolizálta. Hatalmát, ahogy itt minden: a pazar, faragott, mahagóni ülőgarnitúrák, az ember nagyságú öntött kristály tükrök, a kétóránként cserélt, friss virágok a vagyont érő padlóvázákban, minden, minden, ami csak körülvette.
Hatalom itatta át mozdulatát, hanglejtését, mosolyát és fintorait. Nem szerette mutogatni. A zsigereiben élte, dédelgette a mámornak ezt a felemelő gondolatát.
Hátradőlt, behunyta a szemét. Megvárta, míg a csend végigjárja minden érzékét. Pár percig ebben, a meditatív állapotban ült. Befelé figyelt. Így tanították a tréningeken. Hogy, mikor fontos döntés előtt áll, előbb ezzel a módszerrel hozhassa felszínre bölcsességét. Ne kelljen ilyenkor agyalnia, tényeket értékelnie, rendszereznie, csak egyszerűen, megérzései intenzitását fokozva, az intuíciókra hallgatnia.
Amint végzett ezzel, a szertartás szerű gyakorlattal, átlapozta a néhány, rövid jelentést, melyeket kora reggel kapott a hírszerző központtól. Sorra végigfutotta a politikai, szociológiai tanácsadók, kutatók véleményét, javaslatait.
- Rendben. Akkor csináljuk.
Lenyomott egy gombot a titkárnői telefonon.
- Hozza be, kérem, ami azóta érkezett. Gondolom, van köztük egy zöld csíkos boríték.
Máris nyílt az oldalajtó. A titkárnő szintén hatalmának szimbóluma volt. Termete, életkora, öltözködése, frizurája, a lábai, keblei. Igaz, nem használta, ahogy a legtöbb férfi politikus tette ezekkel a bábuszerű szexlényekkel, de jelenléte fontos szerepet kapott elégedettsége, komfortérzése tökéletessé tételéhez. Mosolytalan, gépies kapcsolat volt közöttük, ha egyáltalán a kapcsolat szóval lehet jellemezni, az ilyen kommunikációt. A legkevesebb szóval és gesztussal éltek egymás irányában.
Szokatlan borzongással tépte fel a zölddel színezett borítékot. Máskor papírvágó kést használt volna, de a türelmetlen kíváncsiság legyőzte rendszeretetét. Egyetlen papírlap, néhány mondattal. Megvonta a vállát. Visszaült és várt. Érezte, nemsokára érkezik a szóbeli magyarázat.
Valóban nem váratott sokáig magára. Halk berregéssel érkezett a hívás. Előre nyúlt a kagylóért. Változatlan testhelyzetben morogta nevét a telefonba. Köszönés nélkül indult a beszélgetés.
- Nem a véleményére vagyok kíváncsi. Csak válassza meg az eszközt.
- …
- A célszemély státuszát régen felmértük. Ön végrehajtó szerepet kap.
Erre nem sokat lehetett válaszolni. Az illető, a vonal túlsó végén, nem is várt. Még csak egy „megértette?” sem érkezett. Foglalt hang jelezte, hogy tudomásul kell vennie a hallottakat.
Nem igazán tudta, ki ez az ember. Valaki a hatóságtól? Csak sejtette. A levél feladója lehetett.
Nem először csinált ilyet. Tudta, mire kell vigyáznia, hogyan, milyen szempontok szerint célszerű kiválasztani emberét. Előkotort egy listát a mahagóni fiókból. Elsőre rámutatott egy névre, és innentől kezdve ragaszkodott hozzá.
- Hívja a sötét hajút. – mondta a telefonba.
- Itt vár. Beküldöm.
Ez kicsit meglepte. Ki tudhatta előre a döntését? S ha tudta, miért kell közvetítő szerepet kapnia? Tapasztalatból ismerte ezeket a meglepetéseket. Minden esetben a felelősség áthárításáról szóltak. Hogy legyen köztes személy, ha borulna a terv. Életében először szánták tehát bűnbak szerepére. Nem volt választása. Soha nem gondolta, hogy valaha utasítást és nem felkérést kap. Most ez történt. És a legrosszabb, nem tudhatta, ha ellenáll, honnan és milyen retorzióra számíthat. Szokatlan érzés volt. Nem egészen új, mert napok óta ott lebegett benne és körülötte. Most keményen tudatosult benne. Hogy fél. Fél és fogalma sincs, kitől.
Politikusként tudta, mindenkiről végeláthatatlan adat gyűlik az évek folyamán. Nem mérlegelte, mit fordíthatnak ellene. Látott már ilyet. bárkiről bármit el lehet híresztelni. A média, a politika nem a tények, hanem a hit tudománya. Az elhitetés útjait, lehetőségeit kutatja. Nem a közlés lélektanát.
Borzos, fekete hajú, hatalmas ember lépett a szobába. Talpig feketében. Tudta, ez a fajta általában nem veszi le a bőrkabátját. Már csak azért sem, mert soha, sehol nem tartózkodik pár percnél tovább.
- Minden adatot megkaptam. – mondta köszönés helyett. Van megfelelő ember és helyszín. Bízhat bennem.
- Erre számítottam. – játszotta a jólértesült határozottat.
- Kell pár nap. A megfelelő helyszín és alkalom miatt.
- Rendben. Szabad kezet kap. – „Mintha nem kapta volna már régen meg.” – A második mondatot hang nélkül gondolta végig.
Az ember bólintott. Tisztelgés szerű gesztusából, ahogy sarkon fordult, kétség nélkül állapította meg; sok évig szolgált a hadseregben.
Összepakolt. Lekapcsolta a villanyt. Ahogy elköszönt a titkárnőtől, furcsa érzése támadt. Mintha veszélybe került volna minden. Az iroda, a státusz, a pazar, gondtalan életmód, összes, eddig elért eredménye. Alkalmazottja rejtélyes tekintete megrendítette hitét saját hatalmában.
„Ki ez a nő?” – kérdezte magában. – „Lehet, soha nem tudom meg.”
*********************
Az újságok, a televíziók véletlen balesetről tájékoztattak. Szóbeszédek kaptak szárnyra. Meghalt egy nagy ember. Ismeretlen körülmények között.
Csak a gyerekek tudták, sejtették az igazságot.
A Föld hajnalban felsírt ébredő álmában.
2014. november 14.
Netala
Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.
2014. november 12., szerda
Netala: Zuhanás
Zuhanás
Kacéran integet a sors-ihlette táj
Babérral hiteget a jövő, a csalárd
Szétpattansz vágy-éltű, anyaszülte báb
Lepkévé érsz, avarba hullsz, megtapasztalt halál
2014. november 12.
Netala
Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.
2014. november 10., hétfő
Netala: Az utolsó járat
Az utolsó járat
Futva érte el az utolsó éjszakai járatot. A város kelet felől kezdte megadni magát az érkező hajnal homályos fényeinek. Világosodott. Kabátját elhagyhatta valamelyik éjszakai mulatóban, mert iszonyatosan fázott. Nyári blúz volt rajta, igencsak rövidre szabott szoknyával. Pedig este izzasztó hőség volt. Tizenöt foknál is többet hűlt a levegő néhány óra alatt.
Összeszorított fogakkal, körbe fonva karjait, előre hajolva, hogy háta ne érintse a jéghideg üléstámlát, görcsösen kapaszkodott saját magába. Sokszor hallotta, hogy ilyenkor nem tesz jót az alkohol. Hogy életveszélyesen megnő a kihűlés kockázata.
Próbálta összegezni az éjszaka történteket. Egy fiúval táncoltak sokáig, egyre simogatóbb, összebújóbb mozdulatokkal. Máskor is így kezdődött. Hogy nevetett, csak nevetett. Ilyenkor, ha gátlástalan jó kedve kerekedett, szinte ragadtak rá a fiúk. Nem értette, ehhez miért kell annyit innia, de nem sokat törődött vele. Hétköznap, otthon, az iskolában egészen más embernek ismerték. Magfontolt volt, figyelmes. Bőven belefért a jólneveltek kategóriájába. Osztálytársai nem azért néztek fel rá, mert jó csajnak, vagány nőnek tartották, sokkal inkább a hozzáállása miatt. Nem tartotta se okosabbnak, se butábbnak magát, mint az átlag. Élvezte, hogy szeretik csipkelődő humorát, türelmét, okos beszólásait. Nem volt vezéregyéniség, de nem is a kirekesztettek közül való. Öltözködésével kizárólag a szombati bulik előtt törődött igazán. Amúgy mindegy volt, mit vesz fel. Az éjszaka, az más! Buliba indulás előtt órákig képes volt sminkelni, haját igazítani. Nem ritkán öt-hat ruhát is felpróbált, mire választott, melyikben induljon.
Este nem tervezett előre. Hetek óta érezte, jó lenne végre valami komolyabb kapcsolat, de nem határozta el, hogy felszed valakit. Szokatlan volt, hogy egyedül indul. Általában nagyobb társasággal szeretett lógni, de az utóbbi időben a barátok valahogy kezdtek elmaradozni mellőle. Szólni senki nem szólt semmit, nem tett megjegyzést, de érezte, egyre inkább elhúzódnak tőle. Főleg a lányok. Nem tulajdonított nagyobb jelentőséget a dolognak. Tudta, kezd felnőttesebben viselkedni náluk. Hogy kezdi idegennek érezni infantilis társalgásukat, problémáktól mentes, naiv világukat. Nem nézett le senkit, de tudta, jó néhány év választja már el tőlük. Egyre több időt töltött a szobájában. Ilyenkor vagy zenét hallgatott, vagy megpróbálta leírni, rendezni kusza gondolatait.
Ahogy a rosszul záródó ablak alatt kuporgott reszketve, novellája befejezésén gondolkodott. Egy asszony, aki menekül a felelősség elől. Tudta, a saját anyjáról íródik a történet. Talán ezért is akadt el néhány oldal után. Tartott tőle, ha egyszer elolvassa, akkor rosszul esik majd neki. Szabad-e egyáltalán gyerekként kritizálnia? Hiszen mindig mindent megtett érte. Mekkora áldozatot kell hoznia majd, ha saját gyereke lesz? Vajon képes lesz rá?
Feje pillanatról pillanatra előre hanyatlott. Nem akart elaludni. Félt a megfázástól. Erősen hitte, hogy éberen jobban tudja kontrollálni egészségi állapotát. Aztán végül lelke mégiscsak megadta magát teste követelésének. Borzongató, jéghideg álomba merült.
Befagyott tó fölött repültek. Nem tudta kivenni, melyik fiú az, aki ölében tartja. Nézte az alattuk száguldó náddal, jégdarabokkal telehintett, természet alkotta tükör felszínét. A telihold meg-megcsillanó, képe mint elsüllyedt farsangi lámpás vibrált alattuk a mélyben.
Rettenetesen fázott. Egyre erősebben fonta karjait a fiú nyakára, minél több melegséget lopva bronz-sima bőre, ezüst-fém érzéséből. Gyermekkori cserépkályhájuk jutott eszébe. Mennyire szeretett hozzá tapadni didergős estéken.
Nem szóltak egymáshoz. Valahogy belül, lélekben kommunikáltak. Mindketten tudták, ébredés után lehetetlen lesz elmesélni, miről beszélgettek ezen a jégtenger felett repülő éjszakán.
Áthatották egymás minden mozdulatát. Testük, lelkük kéjesen beleremegett az elragadtatásba. Ő pedig egyre határozottabban érezte, ha most elengednék egymást, az maga, a pusztulás lenne számára. Saját fizikai energiái annyira kimerültek, hogy a fiú testének melege nélkül a biztos halálba zuhant volna.
Forogott velük a mindenség. Élettel, átható mámorral, otthonos melegséggel telt meg a levegő körülöttük. Érzékeik ismeretlen dimenziókban szárnyaltak. Minden jelzés, szín, hang és illat összefolyt. A dolgok minősége eltűnt. Valami ősi ritmusban egyesült a világ összes létezője és gondolata. A kéj körbefutotta élményeik terét, túláradt lehetőségeik végtelen hegyláncai fölött. Bolygónyi vágyak, álmok, késztetések vibráltak bennük és körülöttük.
Végül alábbhagyott a szárnyalás. Olyan érzéssé vált, mint amikor repülőgéppel landol valaki egy ismeretlen földrész ismeretlen országában. Percekig a hátán feküdt. Az elégedettség látomása még sokáig csodálatos tájakkal, érzésekkel varázsolta el. Aztán a perzselő napfény, az ezerszavú madárraj, a szivárvánnyal szegélyezett tisztás fű és fenyő illatú hullámzása, mind-mind monoton, reszkető félelembe zuhant át. Az érzésbe, hogy nagyon-nagyon hideg van, hogy nagyon-nagyon egyedül van, és hamarosan meg fog halni.
A járaton vele egykorú fiatalok utaztak. Nevetgélés, énekhang, felpörgött beszélgetés foszlányai ébresztették a fagytól deres, hajnali valóságba. Odakint mindent belepett a jeges zúzmara ezüstös lehelete. A járdák, oszlopok házak sziluettje fagyként rajzolódott tudatába. Kezének, lábának, egész testének remegése elviselhetetlenné vált.
Anyjára gondolt, akinek soha nem bocsátotta meg, hogy annyiszor hagyta magára éjszakánként. Ha most bosszút akarna állni, itt halna meg, a haza felé tartó éjszakai járaton. A rendőrség lehet, megállapítaná, kivel töltötte az utolsó éjszakát, a halottkém pedig a látleletben leírná, milyen csodálatos volt azzal a fiúval. A tanúk elmondanák, hogy részegen miket kiabált saját anyjáról a külvárosi éjszakába.
„Szóval, lefeküdtem vele.” – állapította meg, de a kétsége mást mondott: – „Lehet, hogy mégse?”… „De akkor minek ez a felhajtás?” – Egyre zavarosabbnak találta saját gondolatait. – „Álmodtam volna az egészet?”
Szinte kényszerítette magát, hogy visszaaludjon. Lehetetlen feladatnak tűnt, hogy így, elkékült szájjal, elgémberedett végtagokkal megadja magát a halál e kistestvérének, de végül mégiscsak sikerült elveszítenie éber tudatát. Nem tudhatta álom, vagy ájulás ragadta el. A bosszú gondolata dolgozott benne, annak meg igazán mindegy volt.
Édesanyját látta egy férfival, ahogy egy befagyott tó felett repülnek a jéghideg, holdfényes éjszakában. A férfi az ölében tartotta. Anyja reszketett a hűvös, sivító szélben. Hófúvás közeledett. Anyja egyre erősebben karolta a férfi nyakát. Bárki azt hihette volna, az élete függ ettől a szorítástól.
„Nagyon fázom.” – mondta annyiszor hallott, szeretett hangján.
Felnőtt, nagylány volt, nem kellett sokáig gondolkozzon, mit lát. A két ember fergeteges, kéjes forgószél-táncba kezdett. Szívük, mozdulataik ritmusa eggyé vált, majd szétterjedt a látható világ fagytól övezett határain túlra. Érezte, elvész, megszűnik ebben a látomásban. Lénye kicsi, érzékelhetetlen ponttá zsugorodott. Megszűnt számára minden létezés. Nem tudhatta, mennyit tölt ebben a semmi és a minden határán feszülő sötétségben. Ahogy alább hagyott a felnőttek lelkesedése, ahogy lassult táncuk hullámzása, úgy nyerte vissza fokozatosan tudatának valamennyi, apró részletét.
Egy szó motoszkált, zakatolt, követelőzött benne, amint a vadidegen fiú kabátot terített rá.
- Megfagysz, bakker! – hallotta valahonnan, nagyon messziről. – Meg akarsz dögleni?
- Ne… nem… - suttogta inkább csak maga elé, mint válaszul. – Csak megálmodtam a születésem.
A fiú zavart mosollyal nyugtázta:
- És be is kattantál, igaz?
- Ja. Be. Rendesen…
A fiú egészen a kertjük kapujáig kísérte. Később nem emlékezett rá, megköszönte-e a segítséget. Soha többé nem látták egymást.
Óvatosan lopakodott a szobájába. „Majd azt mondom, kettőkor itthon voltam.”
Hajnalodott. Kivette legutolsó, félbe hagyott novelláját a fiókból. Apró darabokra tépte a papírkosár fölött. Ruhástól dőlt végig az ágyon. Álomtalan, mély alvásba zuhant.
2014. november 10.
Netala
Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.
Futva érte el az utolsó éjszakai járatot. A város kelet felől kezdte megadni magát az érkező hajnal homályos fényeinek. Világosodott. Kabátját elhagyhatta valamelyik éjszakai mulatóban, mert iszonyatosan fázott. Nyári blúz volt rajta, igencsak rövidre szabott szoknyával. Pedig este izzasztó hőség volt. Tizenöt foknál is többet hűlt a levegő néhány óra alatt.
Összeszorított fogakkal, körbe fonva karjait, előre hajolva, hogy háta ne érintse a jéghideg üléstámlát, görcsösen kapaszkodott saját magába. Sokszor hallotta, hogy ilyenkor nem tesz jót az alkohol. Hogy életveszélyesen megnő a kihűlés kockázata.
Próbálta összegezni az éjszaka történteket. Egy fiúval táncoltak sokáig, egyre simogatóbb, összebújóbb mozdulatokkal. Máskor is így kezdődött. Hogy nevetett, csak nevetett. Ilyenkor, ha gátlástalan jó kedve kerekedett, szinte ragadtak rá a fiúk. Nem értette, ehhez miért kell annyit innia, de nem sokat törődött vele. Hétköznap, otthon, az iskolában egészen más embernek ismerték. Magfontolt volt, figyelmes. Bőven belefért a jólneveltek kategóriájába. Osztálytársai nem azért néztek fel rá, mert jó csajnak, vagány nőnek tartották, sokkal inkább a hozzáállása miatt. Nem tartotta se okosabbnak, se butábbnak magát, mint az átlag. Élvezte, hogy szeretik csipkelődő humorát, türelmét, okos beszólásait. Nem volt vezéregyéniség, de nem is a kirekesztettek közül való. Öltözködésével kizárólag a szombati bulik előtt törődött igazán. Amúgy mindegy volt, mit vesz fel. Az éjszaka, az más! Buliba indulás előtt órákig képes volt sminkelni, haját igazítani. Nem ritkán öt-hat ruhát is felpróbált, mire választott, melyikben induljon.
Este nem tervezett előre. Hetek óta érezte, jó lenne végre valami komolyabb kapcsolat, de nem határozta el, hogy felszed valakit. Szokatlan volt, hogy egyedül indul. Általában nagyobb társasággal szeretett lógni, de az utóbbi időben a barátok valahogy kezdtek elmaradozni mellőle. Szólni senki nem szólt semmit, nem tett megjegyzést, de érezte, egyre inkább elhúzódnak tőle. Főleg a lányok. Nem tulajdonított nagyobb jelentőséget a dolognak. Tudta, kezd felnőttesebben viselkedni náluk. Hogy kezdi idegennek érezni infantilis társalgásukat, problémáktól mentes, naiv világukat. Nem nézett le senkit, de tudta, jó néhány év választja már el tőlük. Egyre több időt töltött a szobájában. Ilyenkor vagy zenét hallgatott, vagy megpróbálta leírni, rendezni kusza gondolatait.
Ahogy a rosszul záródó ablak alatt kuporgott reszketve, novellája befejezésén gondolkodott. Egy asszony, aki menekül a felelősség elől. Tudta, a saját anyjáról íródik a történet. Talán ezért is akadt el néhány oldal után. Tartott tőle, ha egyszer elolvassa, akkor rosszul esik majd neki. Szabad-e egyáltalán gyerekként kritizálnia? Hiszen mindig mindent megtett érte. Mekkora áldozatot kell hoznia majd, ha saját gyereke lesz? Vajon képes lesz rá?
Feje pillanatról pillanatra előre hanyatlott. Nem akart elaludni. Félt a megfázástól. Erősen hitte, hogy éberen jobban tudja kontrollálni egészségi állapotát. Aztán végül lelke mégiscsak megadta magát teste követelésének. Borzongató, jéghideg álomba merült.
Befagyott tó fölött repültek. Nem tudta kivenni, melyik fiú az, aki ölében tartja. Nézte az alattuk száguldó náddal, jégdarabokkal telehintett, természet alkotta tükör felszínét. A telihold meg-megcsillanó, képe mint elsüllyedt farsangi lámpás vibrált alattuk a mélyben.
Rettenetesen fázott. Egyre erősebben fonta karjait a fiú nyakára, minél több melegséget lopva bronz-sima bőre, ezüst-fém érzéséből. Gyermekkori cserépkályhájuk jutott eszébe. Mennyire szeretett hozzá tapadni didergős estéken.
Nem szóltak egymáshoz. Valahogy belül, lélekben kommunikáltak. Mindketten tudták, ébredés után lehetetlen lesz elmesélni, miről beszélgettek ezen a jégtenger felett repülő éjszakán.
Áthatották egymás minden mozdulatát. Testük, lelkük kéjesen beleremegett az elragadtatásba. Ő pedig egyre határozottabban érezte, ha most elengednék egymást, az maga, a pusztulás lenne számára. Saját fizikai energiái annyira kimerültek, hogy a fiú testének melege nélkül a biztos halálba zuhant volna.
Forogott velük a mindenség. Élettel, átható mámorral, otthonos melegséggel telt meg a levegő körülöttük. Érzékeik ismeretlen dimenziókban szárnyaltak. Minden jelzés, szín, hang és illat összefolyt. A dolgok minősége eltűnt. Valami ősi ritmusban egyesült a világ összes létezője és gondolata. A kéj körbefutotta élményeik terét, túláradt lehetőségeik végtelen hegyláncai fölött. Bolygónyi vágyak, álmok, késztetések vibráltak bennük és körülöttük.
Végül alábbhagyott a szárnyalás. Olyan érzéssé vált, mint amikor repülőgéppel landol valaki egy ismeretlen földrész ismeretlen országában. Percekig a hátán feküdt. Az elégedettség látomása még sokáig csodálatos tájakkal, érzésekkel varázsolta el. Aztán a perzselő napfény, az ezerszavú madárraj, a szivárvánnyal szegélyezett tisztás fű és fenyő illatú hullámzása, mind-mind monoton, reszkető félelembe zuhant át. Az érzésbe, hogy nagyon-nagyon hideg van, hogy nagyon-nagyon egyedül van, és hamarosan meg fog halni.
A járaton vele egykorú fiatalok utaztak. Nevetgélés, énekhang, felpörgött beszélgetés foszlányai ébresztették a fagytól deres, hajnali valóságba. Odakint mindent belepett a jeges zúzmara ezüstös lehelete. A járdák, oszlopok házak sziluettje fagyként rajzolódott tudatába. Kezének, lábának, egész testének remegése elviselhetetlenné vált.
Anyjára gondolt, akinek soha nem bocsátotta meg, hogy annyiszor hagyta magára éjszakánként. Ha most bosszút akarna állni, itt halna meg, a haza felé tartó éjszakai járaton. A rendőrség lehet, megállapítaná, kivel töltötte az utolsó éjszakát, a halottkém pedig a látleletben leírná, milyen csodálatos volt azzal a fiúval. A tanúk elmondanák, hogy részegen miket kiabált saját anyjáról a külvárosi éjszakába.
„Szóval, lefeküdtem vele.” – állapította meg, de a kétsége mást mondott: – „Lehet, hogy mégse?”… „De akkor minek ez a felhajtás?” – Egyre zavarosabbnak találta saját gondolatait. – „Álmodtam volna az egészet?”
Szinte kényszerítette magát, hogy visszaaludjon. Lehetetlen feladatnak tűnt, hogy így, elkékült szájjal, elgémberedett végtagokkal megadja magát a halál e kistestvérének, de végül mégiscsak sikerült elveszítenie éber tudatát. Nem tudhatta álom, vagy ájulás ragadta el. A bosszú gondolata dolgozott benne, annak meg igazán mindegy volt.
Édesanyját látta egy férfival, ahogy egy befagyott tó felett repülnek a jéghideg, holdfényes éjszakában. A férfi az ölében tartotta. Anyja reszketett a hűvös, sivító szélben. Hófúvás közeledett. Anyja egyre erősebben karolta a férfi nyakát. Bárki azt hihette volna, az élete függ ettől a szorítástól.
„Nagyon fázom.” – mondta annyiszor hallott, szeretett hangján.
Felnőtt, nagylány volt, nem kellett sokáig gondolkozzon, mit lát. A két ember fergeteges, kéjes forgószél-táncba kezdett. Szívük, mozdulataik ritmusa eggyé vált, majd szétterjedt a látható világ fagytól övezett határain túlra. Érezte, elvész, megszűnik ebben a látomásban. Lénye kicsi, érzékelhetetlen ponttá zsugorodott. Megszűnt számára minden létezés. Nem tudhatta, mennyit tölt ebben a semmi és a minden határán feszülő sötétségben. Ahogy alább hagyott a felnőttek lelkesedése, ahogy lassult táncuk hullámzása, úgy nyerte vissza fokozatosan tudatának valamennyi, apró részletét.
Egy szó motoszkált, zakatolt, követelőzött benne, amint a vadidegen fiú kabátot terített rá.
- Megfagysz, bakker! – hallotta valahonnan, nagyon messziről. – Meg akarsz dögleni?
- Ne… nem… - suttogta inkább csak maga elé, mint válaszul. – Csak megálmodtam a születésem.
A fiú zavart mosollyal nyugtázta:
- És be is kattantál, igaz?
- Ja. Be. Rendesen…
A fiú egészen a kertjük kapujáig kísérte. Később nem emlékezett rá, megköszönte-e a segítséget. Soha többé nem látták egymást.
Óvatosan lopakodott a szobájába. „Majd azt mondom, kettőkor itthon voltam.”
Hajnalodott. Kivette legutolsó, félbe hagyott novelláját a fiókból. Apró darabokra tépte a papírkosár fölött. Ruhástól dőlt végig az ágyon. Álomtalan, mély alvásba zuhant.
2014. november 10.
Netala
Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.
2014. november 9., vasárnap
Netala: Kényszer
Kényszer
Állt és várta, hogy elkezdődjön. Általában hamar szabadult. Ismerte már jól. Egészen gyermekkorától. Mindig ugyanaz. Hogy nem kell semmit tennie, csak számolni. Egy szót ismételgetett, valószínűleg hosszú percek óta. Nem figyelt rá. Mélyen, belül visszhangzott. Ha megkérné valaki, mondja ki hangosan, biztosan nem is tudná. Nincs igazán értelme. Régebben azzal játszott, hogy elképzelt egy-egy betűsorozatot, aminek semmi jelentése nem volt. Aztán arra gondolt, létezhet a Földön, vagy, ha nem is a mi világunkban, de valahol, egy másik galaxisban egy nyelv, amelyen ez a találomra összetákolt szó értelmes jelentéssel bír.
Úgy érezte, ez a pörgés, agyának ez az akaratlan, zakatoló működése tartja vissza valamitől, valami sokkal rosszabbtól. De, hogy mi ez a félelmetes dolog, arra soha nem kapott választ. Volt, hogy dallamot talált hozzá. Amikor rajta kapta magát, mindig azonnal abbahagyta. De ki tudja, miért és mennyi idő múlva, megint ugyanaz történt. Fejében zakatolt, lelkének minden fájdalmát, agyának minden gondolatát uralta egy idegen, monoton ritmus. Nagyobb, erősebb saját akaratánál. Behódolt egy ismeretlen hatalomnak, anélkül, hogy tudta volna, mi a célja, mi is történik igazából.
Hirtelen szembe fordult az özönlő sokasággal és számolni kezdett. A gyerekeket is. Még azokat a rendőröket is, akik szemmel láthatóan ötször, hatszor megtették posztoló körüket az aluljáróban. Pedig újra ás újra felismerte őket, hogy nem is olyan régen már jártak erre.
Ezer-nyolcszáz felé járhatott, amikor végleg elvesztette a realitás minden érzését. A utca zsivaja, a cipők kopogása eltűnt, csak a számok kattogtak, zakatoltak valahol messze, a semmivé zuhant mindenségben. Amit utolsó, éber pillanatában végig tudott gondolni, az volt, hogy mostani rohama minden eddiginél súlyosabb lesz. A hozzá kapcsolódó félelem már el sem érte. A semmi peremén száguldott. Sorba rendezett, egyre növekvő számok kavarogtak körülötte. Igyekezett úgy lavírozni közöttük, hogy egyik se előzhesse meg, hogy ő haladhasson legelöl.
Egy-egy homályosan bevillanó kép jelezte csupán, hogy elhagyott valóságában felgyorsultak az események. Valaki elkapta, mielőtt fejjel neki vágódott volna egy ereszcsatorna élének. Aztán hosszú szünet. Megint számok és számok. Szirénát hallott. Nem értette, minek a felhajtás, hiszen nem tartották súlyos esetnek. Végül kórházi folyosón támogatta két fehér köpenyes, buldog képű ápoló.
A kettesek, hatosok lilán foszforeszkáltak. A nulla sötéten, feketén nyelte el a fényt. A hármasok sárgák, a négyesek pirosak. Az egyesek mindig vakító fehérben, az ötös, unalmas barnában, a nyolcasok kékes-zöldben. A hetesek változó, világostól a legsötétebb zöldig váltogatták színüket.
A következő kép, hogy a kórterem véget nem érő sokaságban rejti a mennyezet és a falak sarkait, kiszögeléseit. Ebben az állapotában nem tudta, lehetetlen, ennyi vonal-törés legyen egy négyzet alakú, kicsi szobában. Számolt és számolt. Éjszaka a körülötte fekvő betegek lélegzetét, nappal, az ablaktáblán keresztül hasztalan menekülni próbáló légy szárnycsapásait. Számolásra bármi adhatott alkalmat. Egyszer, gyerekkorában megpróbálta megszámolni, másodpercenként hányszor vált irányt az áram a vízmelegítőben, de, mivel olvasta valahol, hogy százszor, el is ment tőle a kedve azonnal.
Valaki megpróbált gyógyszert erőltetni a szájába. Mivel nem látta pontosan, hány darabot kellene lenyelnie, hevesen tiltakozott. Ekkor valami altató félét fecskendezett vérébe az illető.
Látomásai ezután óriási változáson mentek keresztül. Már nem számokkal versenyzett. Hatalmas csarnokban feszített norma-időre programozott szerelő robotok teljesítményét ellenőrizte. Zajmentesítő, átlátszó műanyag falak mögött embereket gyártottak a gépek. Kerek, műanyag lapokból arcokat formázott egy préselő automata. Fekvő tartásba merevedett csecsemők várták mozdulatlanul, hogy tapadó korongos robotkarok forgassák, emelgessék őket véget nem érő egymásutánban. Amikor felkerültek a törzsre a hátak, a mellrészek, a robotok tovább emelték őket egy másik állásba, ahol ügyes szerkezetek szemeket, szájakat festettek az egyforma arcokra. Kitartóan számolta a jelenet legapróbb részleteit. Észre vette, hogyf minden gyermek más és más arcot kap, fokozatosan más-más méretet kezd ölteni. Egyeseket fiúvá hegesztettek, másokat lánnyá varázsoltak az ügyes, szorgalmas szerkezetek.
Maga sem értette, hogyan tud ekkora számokat megjegyezni. Már a hatodik milliót is túlhaladta, mikor ismét valami vegyszer kerülhetett a vérébe, mert változott a helyszín.
Gyermekkori konyhájukban ült. Zsírtól ragacsos, viaszosvászon terítőn a piros-fehér minta kockáit számolgatta. Úgy tűnt, folyton kizökkenti valami megszokott ritmusából, mert többször is tévesztett. Ilyenkor újra kezdte. Édesanyja ült vele szemben, s valahányszor egy-egy kenyérmorzsa az asztalra került, fürge ujjaival felkapta, és gyors mozdulattal a szájához emelte. Amolyan szertartásnak tűnt az egész. Eleinte próbálta utánozni, de anyja erős rosszallással fogadta az efféle szemtelenségét. Mintha gúnyolódásnak vette volna segítő szándékát. Végül ráhagyta, hiszen látta, nem engedi, hogy más is ellenőrzése alatt tartsa az alig fél négyzetméternyi, tálalásra, étkezésre szolgáló felületet.
A tisztaság volt minden. Belépni csak többszöri ellenőrzés után lehetett a lakásba. Ki kellett pakolnia iskolai holmiját. Anyja minden egyes könyvét, füzetét megrázogatta a szemetesvödör fölött. A legnagyobb szenvedést a hétvégi takarítások jelentették. Tilos volt bármilyen takarító szerszámhoz nyúlnia, viszont vigyázz állásban kellett végignézze, amint anyja hatszor, nyolcszor jár körbe a porszívóval, s akár hússzor is törölget le mindent a játékpolcon. Állt és megszállottan figyelte az anyját. Számolta, hányszor húzza a porszívót oda-vissza.
Ekkor soha nem tapasztalt nyugalom borzongatta meg egész lényét. Az a tudat, hogy az emberiség összlétszámát sikerült hozzá adnia a kórterem sarkaihoz, az asztalterítő kockás mintáihoz, végül az egészet édesanyja görcsös mozdulataihoz, egyrészt hatalmas büszkeséggel, másrészt óriási elégedettséggel töltötte el.
A villogó, kergetőző számok halványodni kezdtek. Tisztulni látszott a végeláthatatlan, tej szerű, fehér semmi is. Áthatolt rajta a kis szoba cserépkályha illata, a horgolt terítő sziluettje, a füstös hajópadló, rendre minden, ahogy legutóbbi távozásakor hagyta.
Ápolók, rendőrök, számok és játékpolcok, édesanyja… mind belevesztek egy sötét álom nyomasztó emlékébe.
Emese, a felesége tett-vett a konyhában. Edény csörömpölt, kanál zörgött.
- Vajon, hány kiskanalat tartunk a konyhaszekrényben? – kérdezte magától. De a szavak nem váltak hanggá. Belül visszhangoztak. Egyre halkabban és halkabban, míg végre csendé vált maga, a fel nem tett kérdés, és a meg nem adott válasz is.
A párás ablaktáblákról fáradt, téli napsütés szűrődött paplanjára. Kint varjak károgtak. Megszámlálhatatlanul sokan. Talán még annál is többen…
2014. november 9.
Netala
Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)