2014. november 26., szerda

Netala: Hallgattam


Hallgattam

Hallgattam
Meg soha nem hallgattak
Néztem
Meg soha nem néztek
Idéztem
Talán visszaidéznek
Megértem rá rég
De meg soha nem értem
Szóltam
De vissza
Nem ordított senki
Ordítottam
S a csend
Zuhanás-merüléssé
Szelídült végre
Szorító karjaidban

2014. november 26.
Netala



Web: http://netala.net/ 
Fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Új mesekönyvem  
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseink

2014. november 25., kedd

Netala: Rózsaszín hercegnő


Rózsaszín hercegnő

 
















Kőszegi Évi, volt tanítványom
kislányának szeretettel:


Rózsaszín hercegnő
Szavad, hogyha csendül
Egekben tekergő
Éjeken nagy csend ül

Csillagokat álmodsz
Szárnyakat, hold arcút
Istenekkel játszódsz
Könnyük csókol arcul

Mosolyodban világ
Gondolatod élet
Hajadban száz virág
Szóvá, dallá éled

Koronád színarany
Nyár-ezüst töltéssel
Ötvözte a Mester
Világos sötéttel

Elülnek a gondok
Lépted mámorában
Utadról álmodnak
Porszemek a sárban

Örömük, szerelmük
Lábad érintése
Szétfoszló félelmük
Lelked fény-öltése

Felhőn szálló hittel
Táncod, mint avatott
Felnőttségeinkkel
Versenyt, ahogy tartott

Legyőzetve állunk
Gyermek-feledéssel
Táltosokként szállunk
Idézd vissza mézzel

Mindazt, amit éltünk
Születésünk vágyát
Álmodtunk, reméltünk
Hozd vissza hatalmát

2014. november 24.
Netala



Web: http://netala.net/ 
Fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Új mesekönyvem  
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseink

2014. november 24., hétfő

Netala: Örök végtelenbe


Örök végtelenbe

Örök végtelenbe

A démonok aludni tértek
Örök végtelenbe
Játszadozó csöndbe
Jó ez a csend
Gondolatod mélyén megpihent
Jó ez a magány
Nincs már megkövült talány
Minden olyan egyszerű
Kiégett tarló fölé
Füst terül
Hogy itt mosolyok
Árnyékok dúltak
Szerelmek kétségekbe
Fúltak
Nem követelnek már a
Fázós múltak
Az égető érzés
Talán még remél
De a lidércek tánca
Vad dallamuk lánca
Halkuló meséjük mérge
Átcsendül illatos
Hullámzó léted
Kísértő emlékébe

2014. november 24.
Netala



Web: http://netala.net/ 
Fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Új mesekönyvem  
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseink

Netala: Iszonyat


Iszonyat

Iszonyat, fájdalom rág
Társam mellettem zilál
Percei vannak még
Szeme halálban ég

Emléket nem gyűjt majd
Föld alá kiáltni jajt
Nem lesz már nemzedék
Zengni e rútság énekét

Ne bánd és ne bántsd
Ki feledés-kardot ránt
Kiadtuk, jaj, mindenünk
Erő nélkül most elveszünk

A hiszékenység sűrű
Erdejében, sima szőrű
Szelíd bárányként
Áldozatunk bálványaként

Erre szánt a retardált
Tábornokokat generált
Ellenséget, katonát, félszt
Országot temető célt

Szerepünk láncát, ki ránk fűzte
Kétségünk tilosként száműzte
Hazug szavával kincseket oroz
Büszkeségünk könnyek közt motoz

Élvez húsunkba vágó halált
Mert szerelmet sehol nem talált
Bajnak van ő a világnak
Adózunk paranoiás vágynak

Nincs gyógyszer rá a klinikán
Sűrű rácson, a kalitkán
Mocskos lehelete megül
Suttogó halál vesz körül

Nem kell hősként emlékezz
Csak mindig idejében kérdezz
Ne hidd, felelni fog
Lesz még sok kihullott fog

2014. november 22.
Netala



Web: http://netala.net/ 
Fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Új mesekönyvem  
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseink

2014. november 21., péntek

Netala: Meneküléseimből ébredve

Életem karmikus társának a 35. vele töltött névnapjára

Meneküléseimből ébredve

Meneküléseimből ébredve
Hazatalálásom naplójába jegyezve
Bolyongó hajnalaim
Éjszakák gyűrte lapjain
Állsz várón, megszokásaimmal
Magadhoz vonzón

Tékozló, ki ezerszer visszatért
A soha meg nem dolgozott kegyért
Szégyen nélküli álnok
Törvénytelen jussomra várva állok
Sorsaink összebeszélnek
Csillagszikrákat szórva az égnek

Perben sok isteni gondolattal
Éretlen leszakított holnapokkal
Nem áltat már a szertelen
Soha-el-nem-hagyós, lelkesen
Ragyogó nyártündér
Ki végtelen tervével álmokat ígér
Haláltalant, fagy-telest, zúzmarást
Símogató egymásra találást
Hol kályha melege marasztal
Öleléssel gazdagon terített az asztal

S az, kinek, most írom e dalt
A meg nem bánót, a hangtalant
Vállvonós mosolyából virággá
Fogant bölcsességét kiáltaná világgá
De a szót rám soha ki nem mondja
Öröklétünk álmát percekké morzsolja

2014. november 20.
Netala



Web: http://netala.net/ 
Fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Új mesekönyvem
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseink


Netala: Játék


Játék

Álmos vagy?
Fáj még?
Elég volt?
Kérsz még?
Ki bántott?
Mire gondolsz?
Min nevetsz?
Kibe karolsz?
Ugye jó volt?
Igen.
Nem.
Igen.
Nem.
Senki.
Csak úgy.
Semmin.
Nem kell tudnod.
Talán igen...
Nem is tudom...


2014. november 21.
Netala



Web: http://netala.net/ 
Fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Új mesekönyvem
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseink


2014. november 19., szerda

Netala: Azt a pillanatot


Azt a pillanatot

Azt a pillanatot akarod
Amikor elenged
Közönyös karod
Élesen rajzolódik rám
Mámor-szűrt arcod
Mikor megtagadsz
Önzésként szétszaladsz
A forgatagban, ahol járdára
Tévedt autók
Gyalogost gázolnak
Azt a fájdalmat szeretem
Amikor tudom
Még csak emlékként
Sem tűntem el
Létezésem
Megakad torkodon
Akkor
Magamat okolom
Nem ér hozzád
Dal-fakasztó gondolat
Hisz állati ösztön, mely éppen
Símogat
Állok egy
Megőrzött
Faggyá gyűrött képben
Hazug szavaid darabokra tépem
Ujjad közt homokként
Peregnek gyöngyeim
Egy másik hímmel
Nem gondolod
A világ könnyeit
Akkor igazi a fülsértő világ
Akkor lelked
Mámor-szárnyalását
Élem át
Mert nem kapni jöttem
Hisz az csak
Mállasztó halál
Belőlem táplál
Amik lehetnénk
Éld a kéjt
Velem pillanatra sem
Törődj
S, ha ébredsz
Sorvasztó hajnalon
Belőlem remélj

2013. szeptember 18.
Netala



Web: http://netala.net/ 
Fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo
Új mesekönyvem

Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseink

2014. november 17., hétfő

Netala: Gyökértelenül


Gyökértelenül
 

Hogy fájt, amikor nem találtam
Nyüszítve bújtam a csillagokba
Akartam volna, de megnémult a szó
Véreztem volna, de nem volt éle a késnek

Kimondtam volna, de a fültelen világ
Néma könnyeimen mulatott nagyot
Mártóztam volna lélek-biztonságba
Elárult, elhagyott, megvakult, megszökött

Nem hibáztatom, mert már rég tudom
Hogy hiányát élte ő is annak a másnak
Mit mondani, gondolni - giotin-halál
Nem rágalom, hisz felelőtlen isten

A szó, hogy férfi - szégyen és erőszak
Mond, mivé akar válni az útszéli árva
Nagy célokra tesz fel álmodó terveket
Nehéz szívvel zuhan pihe-puha sárba
 

2014. november 17.
Netala


 

web: http://netala.net/
fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo

Netala: Dudás a pokolban


Dudás a pokolban

Dudás a pokolban, ki utánad kiált
Költőt, szerelmet, gyáván, ki eljátsz
Eléd áll, mikor futó menekvésed
Zavaros mocsokká zúzza küldetésed

Élvezd, amit kaptál, átkod, jaj, szálljon rám
Mielőtt ostoba félszemmel megszólnám
Önmagadnak hitt hazug sóvárgásod
Inkább megköszönöm gyönyörű világod

Mit mutattál nékem, te naiv bölcs
Poharadba régmúlt szerelmeket tölts
Fáradt nappalokká engem szétmaszatolj
Álom-történetet vággyá, mosollyá oldj

2014. november 17.
Netala

web: http://netala.net/
fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo

2014. november 16., vasárnap

Netala: Hiánnyá gyűlöltelek


Hiánnyá gyűlöltelek

Akartam, összetörjelek
Éjszakámból kivetettelek
Zuhanni, csak zuhanni
Büszkeséggel, nélküled
Belém égett, hogy létezel
Csiszolnám fényessé
Újjá a tükröt
De ha elébe állok
Fénye izzásában
Hercegnőt találok
Karcában, megtörik arcom
Elveszett benned a harcom
Falvaim felégtek
Üszkös romokon térdel
Ős-halál szelleme
Feldúlva
Hová tartoztam
Angyalokat álmodtam
Költöznöm kellene
Újra kezdve
A százszort
Amit szétszórt
Első szavad
S ahogy az utolsót
Keményen kimondtam
Rád vallott
Minden 
S most fázom
A szitáló
Füstös
Égető esőben

2014. november 15.
Netala



web: http://netala.net/
fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo

Netala: Hold alá szült


Hold alá szült

Észvesztett vonyítás havas éjszakában
Hold alá szült álmunk elfeledett mában
Vajúdás-fény emlék, azzá váltunk százszor
Feledés palástján csillagfénnyé ázol

Fázós érkezésem, lassú, büszke ritmus
Kap majd fel az égig, otthont adó rítus
Mályva, érett alma, pillangók hatalma
Káprázatos csodák, titkok birodalma

Innen csörgős játék, onnan veszedelem
Magányunk kincstárát rabolja szerelem
Idővé fogy éltünk, félelmet álmodunk
Száraz szalma zizzen, vágy-zálogot adunk

Minden gondolatunk felrepítős mámor
Szárnybontós tavaszunk hitünkkel elszámol
Zúgó folyó partján koldus, vándor ér be
Kapaszkodik, jajdul, átlépünk a révbe

Ködös melegség vár iszapos túlparton
Kereslek, kutatlak, fájó álom-alkony
Lelkek sorakoznak, mind várandós álom
Fagy-hold éjszakában érintésed várom

2014. november 16.
Netala


 

web: http://netala.net/
fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo

2014. november 15., szombat

Netala: Fénykép


Fénykép

Otthonok, félelmek
Emlékes ablakán
Sápadó valóság
Múlt árnya fénylik át

Magányom illata
Reményekkel tölt
Halottak álmához
Életeket költ

2014. november 15.
Netala

 

web: http://netala.net/
fész: https://www.facebook.com/csenkiralylaszlo

Netala: Nem talállak


Nem talállak
 

Ragaszkodásunk
Erősebbnek tűnt
Magunkhoz
Ahhoz, az álhoz
Ki magyarázkodva
Mindig egy másikat átkoz
Lenyugodva
Pusztító érzések
Fáradt vágyakkal
Várnak, míg
Újra éled
A vad tánc
Mely, mint a géplánc
Magához ránt
Újabb hazugságok
Élével vág
Húsába annak a tavasznak
Mely kivérzik
Mert nincs hitele már
A szerelmes szavaknak


2014. november 15.
Netala


Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.

2014. november 14., péntek

Netala: Kicsik és a nagyok


Kicsik és a nagyok
  A százhuszadik emelet padlótól plafonig érő üvegablakait jeges eső csapkodta. A kinti időjárás zaja távoli, halk mormogásnak tűnt. A külváros felől fekete viharfelhők közeledtek eszeveszett száguldással. Villámtól szabdalt sötétségbe borult a kinti világ. Az automata érzékelők felkapcsolták a világítást. Apró, kövér emberke szorgalmasan tett-vett szobányi íróasztala fölé hajolva. Támlás széke a világnak ezt, a háta mögötti, szabadság ízű darabját szinte mániákusan zárta ki hangelnyelős, vörös tapétás, süppedő padlószőnyeges, vakító fényű, kristálycsilláros magányából. Tériszonya volt. Súlyos tériszonya.
  Nehezen viselte ezt a helyet. Ha csak lehetett, hátat fordított a mindenség e követelőző látomásának. A látogatók – ugyan nem sokan voltak, de, ha mégis – mikor beléptek, szédítő magasságot és mélységet érzékeltek körülötte. Ilyenkor a végtelennel azonosították. Bizsergető gondolat volt számára. Hatalmát szimbolizálta. Hatalmát, ahogy itt minden: a pazar, faragott, mahagóni ülőgarnitúrák, az ember nagyságú öntött kristály tükrök, a kétóránként cserélt, friss virágok a vagyont érő padlóvázákban, minden, minden, ami csak körülvette.
  Hatalom itatta át mozdulatát, hanglejtését, mosolyát és fintorait. Nem szerette mutogatni. A zsigereiben élte, dédelgette a mámornak ezt a felemelő gondolatát.
  Hátradőlt, behunyta a szemét. Megvárta, míg a csend végigjárja minden érzékét. Pár percig ebben, a meditatív állapotban ült. Befelé figyelt. Így tanították a tréningeken. Hogy, mikor fontos döntés előtt áll, előbb ezzel a módszerrel hozhassa felszínre bölcsességét. Ne kelljen ilyenkor agyalnia, tényeket értékelnie, rendszereznie, csak egyszerűen, megérzései intenzitását fokozva, az intuíciókra hallgatnia.
  Amint végzett ezzel, a szertartás szerű gyakorlattal, átlapozta a néhány, rövid jelentést, melyeket kora reggel kapott a hírszerző központtól. Sorra végigfutotta a politikai, szociológiai tanácsadók, kutatók véleményét, javaslatait.
  - Rendben. Akkor csináljuk.
  Lenyomott egy gombot a titkárnői telefonon.
  - Hozza be, kérem, ami azóta érkezett. Gondolom, van köztük egy zöld csíkos boríték.
  Máris nyílt az oldalajtó. A titkárnő szintén hatalmának szimbóluma volt. Termete, életkora, öltözködése, frizurája, a lábai, keblei. Igaz, nem használta, ahogy a legtöbb férfi politikus tette ezekkel a bábuszerű szexlényekkel, de jelenléte fontos szerepet kapott elégedettsége, komfortérzése tökéletessé tételéhez. Mosolytalan, gépies kapcsolat volt közöttük, ha egyáltalán a kapcsolat szóval lehet jellemezni, az ilyen kommunikációt. A legkevesebb szóval és gesztussal éltek egymás irányában.
  Szokatlan borzongással tépte fel a zölddel színezett borítékot. Máskor papírvágó kést használt volna, de a türelmetlen kíváncsiság legyőzte rendszeretetét. Egyetlen papírlap, néhány mondattal. Megvonta a vállát. Visszaült és várt. Érezte, nemsokára érkezik a szóbeli magyarázat.
  Valóban nem váratott sokáig magára. Halk berregéssel érkezett a hívás. Előre nyúlt a kagylóért. Változatlan testhelyzetben morogta nevét a telefonba. Köszönés nélkül indult a beszélgetés.
  - Nem a véleményére vagyok kíváncsi. Csak válassza meg az eszközt.
  - …
  - A célszemély státuszát régen felmértük. Ön végrehajtó szerepet kap.
  Erre nem sokat lehetett válaszolni. Az illető, a vonal túlsó végén, nem is várt. Még csak egy „megértette?” sem érkezett. Foglalt hang jelezte, hogy tudomásul kell vennie a hallottakat.
  Nem igazán tudta, ki ez az ember. Valaki a hatóságtól? Csak sejtette. A levél feladója lehetett.
  Nem először csinált ilyet. Tudta, mire kell vigyáznia, hogyan, milyen szempontok szerint célszerű kiválasztani emberét. Előkotort egy listát a mahagóni fiókból. Elsőre rámutatott egy névre, és innentől kezdve ragaszkodott hozzá.
  - Hívja a sötét hajút. – mondta a telefonba.
  - Itt vár. Beküldöm.
  Ez kicsit meglepte. Ki tudhatta előre a döntését? S ha tudta, miért kell közvetítő szerepet kapnia? Tapasztalatból ismerte ezeket a meglepetéseket. Minden esetben a felelősség áthárításáról szóltak. Hogy legyen köztes személy, ha borulna a terv. Életében először szánták tehát bűnbak szerepére. Nem volt választása. Soha nem gondolta, hogy valaha utasítást és nem felkérést kap. Most ez történt. És a legrosszabb, nem tudhatta, ha ellenáll, honnan és milyen retorzióra számíthat. Szokatlan érzés volt. Nem egészen új, mert napok óta ott lebegett benne és körülötte. Most keményen tudatosult benne. Hogy fél. Fél és fogalma sincs, kitől.
  Politikusként tudta, mindenkiről végeláthatatlan adat gyűlik az évek folyamán. Nem mérlegelte, mit fordíthatnak ellene. Látott már ilyet. bárkiről bármit el lehet híresztelni. A média, a politika nem a tények, hanem a hit tudománya. Az elhitetés útjait, lehetőségeit kutatja. Nem a közlés lélektanát.
  Borzos, fekete hajú, hatalmas ember lépett a szobába. Talpig feketében. Tudta, ez a fajta általában nem veszi le a bőrkabátját. Már csak azért sem, mert soha, sehol nem tartózkodik pár percnél tovább.
  - Minden adatot megkaptam. – mondta köszönés helyett. Van megfelelő ember és helyszín. Bízhat bennem.
  - Erre számítottam. – játszotta a jólértesült határozottat.
  - Kell pár nap. A megfelelő helyszín és alkalom miatt.
  - Rendben. Szabad kezet kap. – „Mintha nem kapta volna már régen meg.” – A második mondatot hang nélkül gondolta végig.
  Az ember bólintott. Tisztelgés szerű gesztusából, ahogy sarkon fordult, kétség nélkül állapította meg; sok évig szolgált a hadseregben.
  Összepakolt. Lekapcsolta a villanyt. Ahogy elköszönt a titkárnőtől, furcsa érzése támadt. Mintha veszélybe került volna minden. Az iroda, a státusz, a pazar, gondtalan életmód, összes, eddig elért eredménye. Alkalmazottja rejtélyes tekintete megrendítette hitét saját hatalmában.
  „Ki ez a nő?” – kérdezte magában. – „Lehet, soha nem tudom meg.”

  *********************

  Az újságok, a televíziók véletlen balesetről tájékoztattak. Szóbeszédek kaptak szárnyra. Meghalt egy nagy ember. Ismeretlen körülmények között.
  Csak a gyerekek tudták, sejtették az igazságot.
  A Föld hajnalban felsírt ébredő álmában.


2014. november 14.
Netala



Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.

2014. november 12., szerda

Netala: Zuhanás


Zuhanás

Kacéran integet a sors-ihlette táj
Babérral hiteget a jövő, a csalárd
Szétpattansz vágy-éltű, anyaszülte báb
Lepkévé érsz, avarba hullsz, megtapasztalt halál

2014. november 12.
Netala


Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.

2014. november 10., hétfő

Netala: Az utolsó járat

Az utolsó járat

 

  Futva érte el az utolsó éjszakai járatot. A város kelet felől kezdte megadni magát az érkező hajnal homályos fényeinek. Világosodott. Kabátját elhagyhatta valamelyik éjszakai mulatóban, mert iszonyatosan fázott. Nyári blúz volt rajta, igencsak rövidre szabott szoknyával. Pedig este izzasztó hőség volt. Tizenöt foknál is többet hűlt a levegő néhány óra alatt.
  Összeszorított fogakkal, körbe fonva karjait, előre hajolva, hogy háta ne érintse a jéghideg üléstámlát, görcsösen kapaszkodott saját magába. Sokszor hallotta, hogy ilyenkor nem tesz jót az alkohol. Hogy életveszélyesen megnő a kihűlés kockázata.
  Próbálta összegezni az éjszaka történteket. Egy fiúval táncoltak sokáig, egyre simogatóbb, összebújóbb mozdulatokkal. Máskor is így kezdődött. Hogy nevetett, csak nevetett. Ilyenkor, ha gátlástalan jó kedve kerekedett, szinte ragadtak rá a fiúk. Nem értette, ehhez miért kell annyit innia, de nem sokat törődött vele. Hétköznap, otthon, az iskolában egészen más embernek ismerték. Magfontolt volt, figyelmes. Bőven belefért a jólneveltek kategóriájába. Osztálytársai nem azért néztek fel rá, mert jó csajnak, vagány nőnek tartották, sokkal inkább a hozzáállása miatt. Nem tartotta se okosabbnak, se butábbnak magát, mint az átlag. Élvezte, hogy szeretik csipkelődő humorát, türelmét, okos beszólásait. Nem volt vezéregyéniség, de nem is a kirekesztettek közül való. Öltözködésével kizárólag a szombati bulik előtt törődött igazán. Amúgy mindegy volt, mit vesz fel. Az éjszaka, az más! Buliba indulás előtt órákig képes volt sminkelni, haját igazítani. Nem ritkán öt-hat ruhát is felpróbált, mire választott, melyikben induljon.
  Este nem tervezett előre. Hetek óta érezte, jó lenne végre valami komolyabb kapcsolat, de nem határozta el, hogy felszed valakit. Szokatlan volt, hogy egyedül indul. Általában nagyobb társasággal szeretett lógni, de az utóbbi időben a barátok valahogy kezdtek elmaradozni mellőle. Szólni senki nem szólt semmit, nem tett megjegyzést, de érezte, egyre inkább elhúzódnak tőle. Főleg a lányok. Nem tulajdonított nagyobb jelentőséget a dolognak. Tudta, kezd felnőttesebben viselkedni náluk. Hogy kezdi idegennek érezni infantilis társalgásukat, problémáktól mentes, naiv világukat. Nem nézett le senkit, de tudta, jó néhány év választja már el tőlük. Egyre több időt töltött a szobájában. Ilyenkor vagy zenét hallgatott, vagy megpróbálta leírni, rendezni kusza gondolatait.
  Ahogy a rosszul záródó ablak alatt kuporgott reszketve, novellája befejezésén gondolkodott. Egy asszony, aki menekül a felelősség elől. Tudta, a saját anyjáról íródik a történet. Talán ezért is akadt el néhány oldal után. Tartott tőle, ha egyszer elolvassa, akkor rosszul esik majd neki. Szabad-e egyáltalán gyerekként kritizálnia? Hiszen mindig mindent megtett érte. Mekkora áldozatot kell hoznia majd, ha saját gyereke lesz? Vajon képes lesz rá?
  Feje pillanatról pillanatra előre hanyatlott. Nem akart elaludni. Félt a megfázástól. Erősen hitte, hogy éberen jobban tudja kontrollálni egészségi állapotát. Aztán végül lelke mégiscsak megadta magát teste követelésének. Borzongató, jéghideg álomba merült.
  Befagyott tó fölött repültek. Nem tudta kivenni, melyik fiú az, aki ölében tartja. Nézte az alattuk száguldó náddal, jégdarabokkal telehintett, természet alkotta tükör felszínét. A telihold meg-megcsillanó, képe mint elsüllyedt farsangi lámpás vibrált alattuk a mélyben.
  Rettenetesen fázott. Egyre erősebben fonta karjait a fiú nyakára, minél több melegséget lopva bronz-sima bőre, ezüst-fém érzéséből. Gyermekkori cserépkályhájuk jutott eszébe. Mennyire szeretett hozzá tapadni didergős estéken.
  Nem szóltak egymáshoz. Valahogy belül, lélekben kommunikáltak. Mindketten tudták, ébredés után lehetetlen lesz elmesélni, miről beszélgettek ezen a jégtenger felett repülő éjszakán.
  Áthatották egymás minden mozdulatát. Testük, lelkük kéjesen beleremegett az elragadtatásba. Ő pedig egyre határozottabban érezte, ha most elengednék egymást, az maga, a pusztulás lenne számára. Saját fizikai energiái annyira kimerültek, hogy a fiú testének melege nélkül a biztos halálba zuhant volna.
  Forogott velük a mindenség. Élettel, átható mámorral, otthonos melegséggel telt meg a levegő körülöttük. Érzékeik ismeretlen dimenziókban szárnyaltak. Minden jelzés, szín, hang és illat összefolyt. A dolgok minősége eltűnt. Valami ősi ritmusban egyesült a világ összes létezője és gondolata. A kéj körbefutotta élményeik terét, túláradt lehetőségeik végtelen hegyláncai fölött. Bolygónyi vágyak, álmok, késztetések vibráltak bennük és körülöttük.
  Végül alábbhagyott a szárnyalás. Olyan érzéssé vált, mint amikor repülőgéppel landol  valaki egy ismeretlen földrész ismeretlen országában. Percekig a hátán feküdt. Az elégedettség látomása még sokáig csodálatos tájakkal, érzésekkel varázsolta el. Aztán a perzselő napfény, az ezerszavú madárraj, a szivárvánnyal szegélyezett tisztás fű és fenyő illatú hullámzása, mind-mind monoton, reszkető félelembe zuhant át. Az érzésbe, hogy nagyon-nagyon hideg van, hogy nagyon-nagyon egyedül van, és hamarosan meg fog halni.
  A járaton vele egykorú fiatalok utaztak. Nevetgélés, énekhang, felpörgött beszélgetés foszlányai ébresztették a fagytól deres, hajnali valóságba. Odakint mindent belepett a jeges zúzmara ezüstös lehelete. A járdák, oszlopok házak sziluettje fagyként rajzolódott tudatába. Kezének, lábának, egész testének remegése elviselhetetlenné vált.
  Anyjára gondolt, akinek soha nem bocsátotta meg, hogy annyiszor hagyta magára éjszakánként. Ha most bosszút akarna állni, itt halna meg, a haza felé tartó éjszakai járaton. A rendőrség lehet, megállapítaná, kivel töltötte az utolsó éjszakát, a halottkém pedig a látleletben leírná, milyen csodálatos volt azzal a fiúval. A tanúk elmondanák, hogy részegen miket kiabált saját anyjáról a külvárosi éjszakába.
  „Szóval, lefeküdtem vele.” – állapította meg, de a kétsége mást mondott: – „Lehet, hogy mégse?”… „De akkor minek ez a felhajtás?” – Egyre zavarosabbnak találta saját gondolatait. – „Álmodtam volna az egészet?”
  Szinte kényszerítette magát, hogy visszaaludjon. Lehetetlen feladatnak tűnt, hogy így, elkékült szájjal, elgémberedett végtagokkal megadja magát a halál e kistestvérének, de végül mégiscsak sikerült elveszítenie éber tudatát. Nem tudhatta álom, vagy ájulás ragadta el. A bosszú gondolata dolgozott benne, annak meg igazán mindegy volt.
  Édesanyját látta egy férfival, ahogy egy befagyott tó felett repülnek a jéghideg, holdfényes éjszakában. A férfi az ölében tartotta. Anyja reszketett a hűvös, sivító szélben. Hófúvás közeledett. Anyja egyre erősebben karolta a férfi nyakát. Bárki azt hihette volna, az élete függ ettől a szorítástól.
  „Nagyon fázom.” – mondta annyiszor hallott, szeretett hangján.
  Felnőtt, nagylány volt, nem kellett sokáig gondolkozzon, mit lát. A két ember fergeteges, kéjes forgószél-táncba kezdett. Szívük, mozdulataik ritmusa eggyé vált, majd szétterjedt a látható világ fagytól övezett határain túlra. Érezte, elvész, megszűnik ebben a látomásban. Lénye kicsi, érzékelhetetlen ponttá zsugorodott. Megszűnt számára minden létezés. Nem tudhatta, mennyit tölt ebben a semmi és a minden határán feszülő sötétségben. Ahogy alább hagyott a felnőttek lelkesedése, ahogy lassult táncuk hullámzása, úgy nyerte vissza fokozatosan tudatának valamennyi, apró részletét.
  Egy szó motoszkált, zakatolt, követelőzött benne, amint a vadidegen fiú kabátot terített rá.
  - Megfagysz, bakker! – hallotta valahonnan, nagyon messziről. – Meg akarsz dögleni?
  - Ne… nem… - suttogta inkább csak maga elé, mint válaszul. – Csak megálmodtam a születésem.
  A fiú zavart mosollyal nyugtázta:
  - És be is kattantál, igaz?
  - Ja. Be. Rendesen…
  A fiú egészen a kertjük kapujáig kísérte. Később nem emlékezett rá, megköszönte-e a segítséget. Soha többé nem látták egymást.
  Óvatosan lopakodott a szobájába. „Majd azt mondom, kettőkor itthon voltam.”
  Hajnalodott. Kivette legutolsó, félbe hagyott novelláját a fiókból. Apró darabokra tépte a papírkosár fölött. Ruhástól dőlt végig az ágyon. Álomtalan, mély alvásba zuhant.


2014. november 10.
Netala



Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.

2014. november 9., vasárnap

Netala: Kényszer


Kényszer
 

  Állt és várta, hogy elkezdődjön. Általában hamar szabadult. Ismerte már jól. Egészen gyermekkorától. Mindig ugyanaz. Hogy nem kell semmit tennie, csak számolni. Egy szót ismételgetett, valószínűleg hosszú percek óta. Nem figyelt rá. Mélyen, belül visszhangzott. Ha megkérné valaki, mondja ki hangosan, biztosan nem is tudná. Nincs igazán értelme. Régebben azzal játszott, hogy elképzelt egy-egy betűsorozatot, aminek semmi jelentése nem volt. Aztán arra gondolt, létezhet a Földön, vagy, ha nem is a mi világunkban, de valahol, egy másik galaxisban egy nyelv, amelyen ez a találomra összetákolt szó értelmes jelentéssel bír.
  Úgy érezte, ez a pörgés, agyának ez az akaratlan, zakatoló működése tartja vissza valamitől, valami sokkal rosszabbtól. De, hogy mi ez a félelmetes dolog, arra soha nem kapott választ. Volt, hogy dallamot talált hozzá. Amikor rajta kapta magát, mindig azonnal abbahagyta. De ki tudja, miért és mennyi idő múlva, megint ugyanaz történt. Fejében zakatolt, lelkének minden fájdalmát, agyának minden gondolatát uralta egy idegen, monoton ritmus. Nagyobb, erősebb saját akaratánál. Behódolt egy ismeretlen hatalomnak, anélkül, hogy tudta volna, mi a célja, mi is történik igazából.
  Hirtelen szembe fordult az özönlő sokasággal és számolni kezdett. A gyerekeket is. Még azokat a rendőröket is, akik szemmel láthatóan ötször, hatszor megtették posztoló körüket az aluljáróban. Pedig újra ás újra felismerte őket, hogy nem is olyan régen már jártak erre.
  Ezer-nyolcszáz felé járhatott, amikor végleg elvesztette a realitás minden érzését. A utca zsivaja, a cipők kopogása eltűnt, csak a számok kattogtak, zakatoltak valahol messze, a semmivé zuhant mindenségben. Amit utolsó, éber pillanatában végig tudott gondolni, az volt, hogy mostani rohama minden eddiginél súlyosabb lesz. A hozzá kapcsolódó félelem már el sem érte. A semmi peremén száguldott. Sorba rendezett, egyre növekvő számok kavarogtak körülötte. Igyekezett úgy lavírozni közöttük, hogy egyik se előzhesse meg, hogy ő haladhasson legelöl.
  Egy-egy homályosan bevillanó kép jelezte csupán, hogy elhagyott valóságában felgyorsultak az események. Valaki elkapta, mielőtt fejjel neki vágódott volna egy ereszcsatorna élének. Aztán hosszú szünet. Megint számok és számok. Szirénát hallott. Nem értette, minek a felhajtás, hiszen nem tartották súlyos esetnek. Végül kórházi folyosón támogatta két fehér köpenyes, buldog képű ápoló.
  A kettesek, hatosok lilán foszforeszkáltak. A nulla sötéten, feketén nyelte el a fényt. A hármasok sárgák, a négyesek pirosak. Az egyesek mindig vakító fehérben, az ötös, unalmas barnában, a nyolcasok kékes-zöldben. A hetesek változó, világostól a legsötétebb zöldig váltogatták színüket.
  A következő kép, hogy a kórterem véget nem érő sokaságban rejti a mennyezet és a falak sarkait, kiszögeléseit. Ebben az állapotában nem tudta, lehetetlen, ennyi vonal-törés legyen egy négyzet alakú, kicsi szobában. Számolt és számolt. Éjszaka a körülötte fekvő betegek lélegzetét, nappal, az ablaktáblán keresztül hasztalan menekülni próbáló légy szárnycsapásait. Számolásra bármi adhatott alkalmat. Egyszer, gyerekkorában megpróbálta megszámolni, másodpercenként hányszor vált irányt az áram a vízmelegítőben, de, mivel olvasta valahol, hogy százszor, el is ment tőle a kedve azonnal.
  Valaki megpróbált gyógyszert erőltetni a szájába. Mivel nem látta pontosan, hány darabot kellene lenyelnie, hevesen tiltakozott. Ekkor valami altató félét fecskendezett vérébe az illető.
  Látomásai ezután óriási változáson mentek keresztül. Már nem számokkal versenyzett. Hatalmas csarnokban feszített norma-időre programozott szerelő robotok teljesítményét ellenőrizte. Zajmentesítő, átlátszó műanyag falak mögött embereket gyártottak a gépek. Kerek, műanyag lapokból arcokat formázott egy préselő automata. Fekvő tartásba merevedett csecsemők várták mozdulatlanul, hogy tapadó korongos robotkarok forgassák, emelgessék őket véget nem érő egymásutánban. Amikor felkerültek a törzsre a hátak, a mellrészek, a robotok tovább emelték őket egy másik állásba, ahol ügyes szerkezetek szemeket, szájakat festettek az egyforma arcokra. Kitartóan számolta a jelenet legapróbb részleteit. Észre vette, hogyf minden gyermek más és más arcot kap, fokozatosan más-más méretet kezd ölteni. Egyeseket fiúvá hegesztettek, másokat lánnyá varázsoltak az ügyes, szorgalmas szerkezetek.
  Maga sem értette, hogyan tud ekkora számokat megjegyezni. Már a hatodik milliót is túlhaladta, mikor ismét valami vegyszer kerülhetett a vérébe, mert változott a helyszín.
  Gyermekkori konyhájukban ült. Zsírtól ragacsos, viaszosvászon terítőn a piros-fehér minta kockáit számolgatta. Úgy tűnt, folyton kizökkenti valami megszokott ritmusából, mert többször is tévesztett. Ilyenkor újra kezdte. Édesanyja ült vele szemben, s valahányszor egy-egy kenyérmorzsa az asztalra került, fürge ujjaival felkapta, és gyors mozdulattal a szájához emelte. Amolyan szertartásnak tűnt az egész. Eleinte próbálta utánozni, de anyja erős rosszallással fogadta az efféle szemtelenségét. Mintha gúnyolódásnak vette volna segítő szándékát. Végül ráhagyta, hiszen látta, nem engedi, hogy más is ellenőrzése alatt tartsa az alig fél négyzetméternyi, tálalásra, étkezésre szolgáló felületet.
  A tisztaság volt minden. Belépni csak többszöri ellenőrzés után lehetett a lakásba. Ki kellett pakolnia iskolai holmiját. Anyja minden egyes könyvét, füzetét megrázogatta a szemetesvödör fölött. A legnagyobb szenvedést a hétvégi takarítások jelentették. Tilos volt bármilyen takarító szerszámhoz nyúlnia, viszont vigyázz állásban kellett végignézze, amint anyja hatszor, nyolcszor jár körbe a porszívóval, s akár hússzor is törölget le mindent a játékpolcon. Állt és megszállottan figyelte az anyját. Számolta, hányszor húzza a porszívót oda-vissza.
  Ekkor soha nem tapasztalt nyugalom borzongatta meg egész lényét. Az a tudat, hogy az emberiség összlétszámát sikerült hozzá adnia a kórterem sarkaihoz, az asztalterítő kockás mintáihoz, végül az egészet édesanyja görcsös mozdulataihoz, egyrészt hatalmas büszkeséggel, másrészt óriási elégedettséggel töltötte el.
  A villogó, kergetőző számok halványodni kezdtek. Tisztulni látszott a végeláthatatlan, tej szerű, fehér semmi is. Áthatolt rajta a kis szoba cserépkályha illata, a horgolt terítő sziluettje, a füstös hajópadló, rendre minden, ahogy legutóbbi távozásakor hagyta.
  Ápolók, rendőrök, számok és játékpolcok, édesanyja… mind belevesztek egy sötét álom nyomasztó emlékébe.
  Emese, a felesége tett-vett a konyhában. Edény csörömpölt, kanál zörgött.
  - Vajon, hány kiskanalat tartunk a konyhaszekrényben? – kérdezte magától. De a szavak nem váltak hanggá. Belül visszhangoztak. Egyre halkabban és halkabban, míg végre csendé vált maga, a fel nem tett kérdés, és a meg nem adott válasz is.
  A párás ablaktáblákról fáradt, téli napsütés szűrődött paplanjára. Kint varjak károgtak. Megszámlálhatatlanul sokan. Talán még annál is többen…



2014. november 9.
Netala



Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.

2014. november 8., szombat

Netala: Matek óra


Matek óra


  Utolsó pillanatban ért be. Igaz, a tanár után, de legalább senki nem mondhatta, hogy elkésett. Majdnem fellökték egymást, úgy osont helyére, az utolsó padba.
  Szeretett az ablak mellett ülni. Innen tudta szemmel tartani a falevelek hullását, a hóesést, az apró madarak billegését a kiszáradt ágakon, méghozzá úgy, hogy ne legyen se sértő, se feltűnő. Egész testével úgy helyezkedett, mintha a tábla felé fordulna. Csak a tekintete kalandozott más felé. Pontosan igaz volt rá; „testben itt, lélekben valahol máshol”. A lelkét viszont nincs az a tanár, aki rajta kaphatná, mikor és merre jár. Igaz, eleinte görcsös, kényelmetlen volt ez a póz, de hamar rájött, megéri a fáradtságot. Később ebben a helyzetben képes volt már ellazulni is. Elégedettséggel töltötte el ravaszsága. Az is előfordult, hogy lecsukott pilláin át tudta követni, mi történik az osztályban. Legalábbis a számára fontos dolgokat. Nem csak a tanár, de a körülötte ülők sem vehették észre, mikor jut túl ébrenlét és álom titokzatos határán.
  Automatikus mozdulattal nyúlt a táskájába. Régebben erről sokszor elfeledkezett. Az évek során meg kellett szoknia pár dolgot, hogy igazán észrevétlenné válhasson.
  Nagyot szippantott az osztály könyv- és testszagú párájából. A történelem óra utáni tizenöt perc kevés volt, hogy áthangolódjon. Épp ezen morfondírozott, mikor meglepetéssel tudatosult benne, melyik tanárt is lökte fel az előbb kis híján. „Matek van?” – Valahogy mindegy volt. Máskor ez a tény rendszerint fel tudta zaklatni. De gondolatai most egy szokatlan, másik világban tartózkodtak.
  Próbált szabadulni nyomasztó érzésétől. Julit nézte. A haját, hátának, derekának titokzatos ívét. Szinte érezte a lány lélegzetét, ahogy két paddal előtte lapozgatott a füzetében. Juli látványa bármikor el tudta terelni lehangoló gondolatait. Próbálta felidézni furcsa, gátlástalan tekintetét, mosolyát, ahogy venni szokta a lapot egy-egy jól irányzott poénjából. Most ez sem segített. A legrosszabb az volt, nem tudta, mi zavarta ennyire össze fél órával előbb. Homályosan érezte csak, hogy valamit elhozott, valami levakarhatatlanul lelkére tapadt az előző órából.
  Agyonrágcsált tollat forgatott az ujjai között. Ez jól esett. Kizökkentette kicsit éber tudatából, majd lassan az iskolapad valóságából. Szemeit oldalra fordítva, merev felső testtel pillantott ki az ablakon túli napsütésbe.
  Focimeccsen találta magát. Lökdöste azt a nagy darab, vörös szeplős srácot, aki harmadszor gáncsolta már el. Igaz, mindannyiszor idejében észre vette mocskos szándékát. Negyedszerre viszont tényleg elege lett. Már nem csak közölni akarta mérgét, utálatát, hanem érezte, bosszút kell állnia. Lecsapni, meggyötörni, eltiporni ezt az együgyű, törtető húsdarabot. Arcába vágni, a belébe taposni, szétrúgni a vádliját, eltörni lábát. Hogy ebből csak egy erőtlen beletérdelés valósult meg végül, maga sem értette. Azonban ez is elég volt, hogy kiállítsák. Görcsösen rándult ökölbe a keze. De akkor már ott sem volt igazán.
  Esti készülődés a vacsorához. Mamika hozta a palacsintát. Kéjesen elégedett mosolyát, az étel csábító illatát látva, érezve, igencsak összeszaladt szájában a nyál. De az öregasszony leintette: „Előbb a leves”. Nem szerette, ha feltételeket szabnak, de mivel szokatlanul éhes volt, kénytelen alkalmazkodott a helyzethez. Utálta ezt a langyos, levesnek nevezett mindent-bele zöldséges sűrítményt. Viszont a kövér, porcukros, sárgás-barna hengerek ott gőzölögtek, közvetlen az orra előtt. Tudta, egyetlen rossz mondat, vagy mozdulat, mehet máris vacsora nélkül aludni. Ezt végképp nem akarta. Nem csak lázongó, éhes gondolatit korbácsolta vággyá a forró olaj és vaníliás fahéj illata, de agyonhajszolt fizikai lénye is szinte könyörgött, ne rontsa el végképp a mai estét.
  Hajnali két óra múlt. Reszketve ébredt. Nyakán, hátán jeges borzongássá alvadt az izzadtság. Párnáját háta mögé túrta, hogy így maradhasson ameddig össze nem szedi magát, hogy aztán ablakot nyitva kiosonjon a mosdóba. Kéztörlővel végre szárazra dörgölte magát. Hangtalan, fel ne ébressze anyáékat, átosont a nappaliba. Pizsamát váltott. Nem akarta, hogy észrevegyék. Hogy milyen nyugtalanul alszik az utóbbi időben. A szülei mindenből hatalmas tragédiát tudtak rendezni. Elképzelte, milyen következményei lennének ha észrevennék, gyakrabban ébred fel az éjszaka közepén.
  „Álmodhattam valami baromságot.”
  De nem emlékezett semmire. Visszalopakodott az ágyához. Az esti étel és a délutáni mozgás megtette hatását. Visszazuhant nemrég megkezdett álmába.
  Hegytetőről ereszkedtek alá Julival. Valamit nem értett, mert, ahogy kézen fogta a lányt, fura dolog érintette az ujját. Oda pillantott. Látta a lovagló kesztyűt. Aztán ahogy teljes termetében végigmérte a lányt, meglepetten tapasztalta, nem ebben az évszázadban történik mindez. Legalábbis az előkelő fejkendő, az abroncsos, földig érő szoknya, a különféle állatokból szabott, pazar bőrkabát, kétszáz évvel korábbi kedvesét mintázta. Ziláló lélegzettel, könnytől maszatos arccal rohant mellette, pedig ő maga épphogy csak meghosszabbította a lépteit.
  „Nem szabad, hogy lássa!” – villant át rajta a gondolat.
  Ahogy közeledtek a völgybe, a füst illata egyre erősödött. Nem egy helyről eredt, ahogyan békés, alvásra készülő falvak avar-égetéssel készülnek éjszakai álmukra. Ettől borult így ki a szerelme! Kemény nőnek ismerte általában. Amikor, például, leesett a lóról, és szinte minden tagja összetört, hang és könny nélkül tűrte a fájdalmat, fegyelmezetten várva az orvos érkezését.
  Döntése ösztönös volt. Felkapta a lányt. Érezte, törékeny, remegő, arisztokratikus testét. Ott lüktetett karjaiban, arcában, az érintésben. Lassan emelkedtek, mert nem volt egészen biztos, hogy sikerül. Aztán, ahogy önbizalomra kapott, felgyorsította a tempót. Másodpercek alatt értek a falu fölé, jó pár méter magasságban. Igyekezett úgy tartani a lányt, hogy ne lásson mindent. Aztán valahogy mégis belevesztek a borzalmas valóságba.
  Alattuk emberi hullák sokasága. Férfiak, nők, gyerekek, idősek, fiatalok. A mozdulatlan, szétmarcangolt testeken jól látszott menekülésük utolsó pillanata. Vér szinte alig volt körülöttük. A felgyújtott házaktól ide terjedő tűz, ahogy utolérte őket, mintha csak gondoskodni akart volna arról, hogy Julinak könnyebb legyen elviselnie a látványt.
  Erősebben szorította a lányt. Érezte, kicsit alábbhagy a zokogása.
  Moziban ültek, bombázók zúgása, vadászfegyverek átható ropogása, három dimenziós, őrjítő látomásban. Világháborúk: Európa. Ázsia. Aztán Vietnam, Kambodzsa, Korea.
  Maguk sem értették, hogyan menekültek meg a felgyújtott őserdők futótüze elől. Az álom, ez alkalommal, gyorsabb volt, mint az elképzelt valóság.
  Ahogy tisztult előtte az összefirkált lakk, a kopott ablakpárkány, a szakadozott függöny, a maszatos ablaktábla, úgy értette meg, hogy egy iskola padjában ül. Amíg nem érezte igazán, hogy volt ez a végső ébredése, jó darabig évszámok, uralkodók nevei, történelmi csaták helyszínei visszhangoztak tudatában. Csak később sóhajtott fel igazán, amikor Juli hátát meglátta maga előtt. A lány ide-oda forogva keresgélt valamit a földön. Amikor végre felkaparászta, kihajtogatta. Egy cetli volt. Figyelmesen vizsgálta egy darabig, majd óvatosan, előbb a tanárra pillantva, hátra fordult.
  - Nem te írtad? – kérdezte suttogva.
  - Nem tudom. – lehelte rá a bizonytalan választ.
  Ebben a pillanatban csengettek ki az óráról.
  A szünetben nem keresték egymást.



2014. november 8.
Netala


Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.

2014. november 6., csütörtök

Netala: Amikor benned


Amikor benned
 

Amikor benned, rajtad
És mindenütt
És egészen
Akkor kezemet
Széttárom, mint szárnyakat
Merészen
Bízom, hogy zuhanunk
Hogy egymásba nem
Fulladunk
Éj-fénybe
Kéj-mélybe
Lelkekké símulunk
 

2014. november 6.
Netala



Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.

 

2014. november 5., szerda

Netala: A főnök


A főnök


  Hatodszor ismételte el ugyanazt a mondatot. Olyan indulattal, hogy maga is csodálkozott rajta. Egyébként nem volt könnyű kizökkenteni a nyugalmából, de most tényleg végsőkig felbosszantotta az új alkalmazott.
Nehezen viselte, ha ellentmondanak neki. Azt érezte, nem őszinte vele az illető. Hogy folyamatosan elkésik, az kevésbé zavarta, mint az, hogy minden alkalommal olcsó kifogással hozakodik elő. Ez az ember vagy semmibe veszi, vagy teljesen bolondnak nézi. Elért már egy-két dolgot az életben, egyáltalán nem jogos hát, ha  ostoba főnök szerepébe kényszerítik, hogy nem annak a törekvő, ravasz üzletembernek tisztelik, akinek érezni szerette magát.
  Embere, látva, hogy felháborodása ez alkalommal kicsit komolyabb, mint legutóbbi fejcsóválós elmarasztalása, az ajtóból angyali, szelíd mosollyal visszaszólt:
  - O.K. Majd igyekszem legközelebb, hogy időre beérjek.
  „Mi az, hogy ’igyekeszem’, mi az, hogy 'legközelebb'?" - ágaskodott benne, ha lehet, még magasabbra, az indulat. - "Miért gondolja, hogy a puszta szándéka érdekel? Egyáltalán, miért olyan biztos benne, hogy lesz még legközelebb?”
  Szokatlanul érezte magát. Nem sokkal előbb határozta el, hogy végleg elzavarja. Tudta, családja van. Hogy a felesége súlyos beteg, hogy a három gyereknek sokszor nem tudnak elegendő ételt adni. Mégis be kellett tartson alapvető szabályokat. Egy munkahely, ahol ő a tulajdonos, nem járhat rosszabbul, mint egy alkalmazott. Mindig is tartott tőle, hogy fejére nőnek az emberek, hogy kihasználják a jóindulatát.
  Gyorsan megírta a felmondó levelet. Olyan helyen hagyta, ahol reggel, idejében megtalálja majd az illető. Aztán átszólt a titkárnőnek, hogy írja ki az állományból. Belenézett még néhány aktába, meghallgatott egy üzenetet a rögzítőn, végül haza engedte a titkárnőt. Elindult.
  Ekkor kezdődött a fejfájása. Mire leért a parkolóba, igencsak nyomasztó méreteket öltött. Mint az elfoglalt, magukat fontosnak tartó emberek általában, nem szeretett betegségekkel foglalkozni.
  Ösztönös mozdulattal fordította el a kulcsot, és taposott a gázra. Mintha a hírtelen gyorsulás lerázná a terheket, a nyomasztó gondolatokat. Folyamatosan újra kellett teremtenie önmagát. Játszani a határozottat, a teherbírót, a nyugodtat, a gátlástalant. Úgy érezte, ezekkel a tulajdonságaival tudja leginkább távol tartani embereit, fenntartani a kellő tiszteletet, a maximális fegyelmet.
  Mire a kis zöldséges bolthoz ért, alig látott a fájdalomtól. Azon igyekezett, az eladó ne vegyen észre semmit keze görcsös remegéséből. Ágnes, a jól megtermett, negyvenes kofaasszony, szenvtelen mosolyából, megszokott tréfálkozásaiból sosem tudott leszűrni semmit, ami érzelmeire, véleményére utalhatott volna. Kipróbált, kemény, megtévesztő álarcot tartott maga előtt. - "Talán nekem is ilyennek kellene lennem?" – gondolta, de ebben a pillanatban minden mentális tevékenységét valósággal szétzúzta a borzalmas fájdalom. 
  Sokat hallott betegségének lelki okairól, hogy mit jelent a migrén. De ahány idézet, okfejtés, annyi féle a magyarázat. Nem igazán hitt az ilyen dolgokban. Mintha egyfelől ezek a szerzők igazán lelkesen akarnák propagálni elképzelésüket, másfelől mindent megtennének, hogy lejárassák magát, az elvet, az ezoterikusnak csúfolt hozzáállást a fizikai világ dolgaihoz. 
  Márpedig egy ilyen betegség keményen fizikai jelenség! Annyira, hogy szerette volna fejét beleverni a legközelebbi, kőkemény falba. Attól talán végleg elmúlna ez az istenverés. Ilyenkor marékszámra, válogatás nélkül kapkodta be a legkülönfélébb fájdalomcsillapítókat. Egy egészséges ember csak a látványtól is komoly fejgörcsöt kapott volna.
  Tudta, fegyelmezi magát annyira, hogy a szomszéd ablakból bámészkodó, rokkant nagymama se vegyen észre semmit belőle, mégis úgy érezte, szétveti a remegés, hogy minden tagja szinte vonaglik a fájdalomtól. Amitől a legjobban irtózott, az ilyenkor következő látomás volt, amiben nem sikerült még igazán rendszert találnia. Bár megtagadott mindenfajta újhullámos magyarázatot, titokban azt remélte, ha felfedez legalább egy titkos összefüggést, ha megfejti ezt a sötét dolgot, hozzá férhet a kulcsához, talán elkerülheti legközelebb ezt a borzalmat. Valamiféle büntetésnek érezte nyomorult helyzetét.
  Aktatáskája tartalmát földre szórva, kabátját szék mellé hajítva, megállt az előszoba közepén. Fülére, homlokára szorított kézzel ordított. Ez segíteni szokott valamelyest, de az eredmény nem igazán tartott sokáig. Inkább azt jelezte, hogy iszonyatosan nem kíváncsi a most következő jelenetre.
Így, dermedten állva várta a kisember megjelenését. Nem kellett sokáig.
  - Mit mondtam neked a múltkor?! – sipította agresszív hangon. – Ezerszer megbeszéltük, hogy mi a dolgod!
  A manó forma, fehér szakállas lény, görbe botjával fenyegető mozdulatot tett. Minden rezdülése, gesztusa, hangszín változása hasító fájdalomként visszhangzott homloküregében.
  - Jól van, jól van! Próbálok alkalmazkodni, de soha nem sikerül.
  - Ne próbáld! Azt hiszed, érdekel, mit szeretnél? Ne akard, hanem csináld! Mit kezdjek a jószándékoddal? – és gúnyosan felkacagott. – Jól nézünk ki! Nekem az a fontos, hogy mire jutsz a végén. Azzal számolok el, nem az együgyű mentegetőzéseiddel.
  - Most megint mi a baj? A múltkor abban egyeztünk meg, hogy nem leszek elégedetlen a helyzetemmel. Ezt szerintem, rendesen meg is csináltam.
  - Persze! Azzal „próbálkoztál”, de közben meg teszed tovább a kis dolgaidat!
  Itt ez a kegyetlen fejfájás-manó, és kínozza az ostoba követeléseivel. Képtelenség eleget tenni neki. Hiába ígéri, hogy megszünteti a gyötrő fájdalmait, ha folyton újabb és újabb feltételekkel áll elő.
  - Megtudhatom végre, mi a legutolsó? – próbált kitörni.
  - Na nézd csak! – pattant fel kínzója. - A bolha köhög! A legvégső az, hogy te nem vagy senki és semmi! Ezerszer megmondtam! Húzd össze magad, mert megjárod.
Közben azon tipródott, földhöz vágja-e magát őrjítő fájdalmában, fetrengjen, vagy tűrjön tovább így, mozdulatlanná merevedve. Tudta, a kisember nem fogja megsajnálni.
  - Már megint mit csináltam?
  - Gondolkozz, szerencsétlen!
  - Ne… nem tudok. – szorította erősebben halántékára mindkét kezét.
  - Akkor bajban vagy! – ült ki a gúnyos, kegyetlen mosoly manója arcára.
  - Ja! Érzem. Semmit nem értek.
  - Ne érezd, ne akard érteni, csak figyeld, amit csinálsz!
  - Mi lenne, ha segítenél egyszer?
  - Éppen, hogy azt teszem.
  - Kösz- - mondta reszketve és pontosan úgy, mint már annyiszor, feladta. Nem hirtelen, hanem szép lassan ájult el. Időbe telt, amíg érezte, végigzuhan a padlón.
  Órák telhettek el, mire felébredt. A fájdalom annyira csökkent, hogy végre össze tudta szedni magát. Beténfergett a szobába, és ruhástól befeküdt a vetetlen paplan alá.
  Reggel kapkodva, rossz szájízzel ébredt. Mintha nem is ő lenne a főszereplő, valósággal végigperegtek rajta a kötelező, reggeli tennivalók. Bekapott egy-két keresetlen falatot a hűtőből. Kezdte érezni, hogy végre megint főnök, hogy felelősségteljes, komoly ember, egy jól menő cég tulajdonosa.
  Ahogy beért, elégedetten vette tudomásul, elkésős embere nincs már a cégnél.
  - Nálam kezdett. – jelentette a titkárnő. – Kicsit elsírta magát, de hál’ istennek, nem mesélte el az egész életét.
  Beült szokott helyére az irodájában. Onnan szólt vissza telefonon.
  - Adjon fel álláshirdetést! – Kéjesen nyújtózkodott. – Remélem, ma békén hagy a fejfájásom.
  Egy pillanatra töltötte el csak valami szokatlan, homályos, bizonytalan érzés.
  Nem foglalkozott vele. Rengeteg más, sokkal fontosabb dolga volt.


2014. november 5.
Netala

Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.

2014. november 3., hétfő

Netala: Menekülés az éjszakában


Menekülés az éjszakában


Szabadulnék ág-bogas világodból
De bélyeget hagytál vonakodó lelkemen
Odahagynám pillangós mezőid
Hol kétes érzés, néma viharként megterem

Fém ízű csillag-por italából a félsznek
Oly sokszor kortyoltam, mikor mondtad
Nincs oly ösvény a szűkös hold peremén
Hol utunk nyomorrá, magánnyá porlad

Válasszá alvad a borzongó kérdés
Kékes, éjes fényben bogozom, ki vagy
Kölyke nyüszít, farkas vonyít Göncölre
Égre száll a tegnapi pernye, veszett vad

Ágaskodik bennem, hosszú a bosszú
Csillapodik az otthonos, megszokott fagy
Páncéllá sűrült jeges, fehér álom sebzi
Vérzi lábam, ahogy emléked alatt beszakad


2014. november 3.
Netala



Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.

Netala: A rend


A rend

Összes maradásommal
Összes tagadásommal
Téged idézlek, nagy varázsló
Gyermeki ragaszkodásom eltékozló
Füstté lendült, időfoszlató
Magánynnyá sorvasztó
Kegyelmedből a szellem
Kihúzza magát bennem
Jár, kel, s ha elfogy 
Az értéktelen sűrű gaz
Az őszine és az igaz
Köröttem, engedd 
Megértsem kegyetlen rended
Higgyem, hogy eszelős álmod
Anyagból szellemé varázslod
Itt, ott fenn, kint és bent
Lehessek győztes temetői csend

2014. november 3.
Netala


Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.

2014. november 2., vasárnap

Netala: Álomkontroll


Álomkontroll


  Nem emlékezett rá, mi történhetett a telefonjával, mikor esett apró darabjaira. Valami ismeretlen country ébresztette a zsebe irányából. Kibányászta nagy nehezen, de az okos, kis szerkezet igencsak értetlenül meredt rá. Kékes-zöld, csupasz áramköri lemezkéi jelezték, „működőképes vagyok ugyan, de képtelen bármiféle hívás fogadására”.
  Amikor végre csönd lett, első gondolata az volt, hogy nagyon fázik. A pad, amire ráfagyott az éjszakai harmat, szinte eggyé vált vele. Béleletlen, fekete dzsekijén ezüst vízcseppek milliárdja hunyorgott az utcai lámpák sápadt fényében.
  - Ki hív ilyenkor? - Órájára pillantott. - Hajnali fél három.
  Lassan ébredt tudatára, hol van. Egy éjszakai mulató parkolójában, augusztus végi hűvös éjszakából felejtette itt néhány üveg sör és jó pár pohár előkelő égetett ital.
  Zúgó fejjel próbált lábra állni, ami néhány bizonytalan próbálkozás után sikerült is, de mikor újra és újra lehajolt, hogy megkeresse kommunikációs féltestvére hiányzó darabjait, rá kellett jöjjön, esélye nincs, és ha még sokáig kísérletezik, előbb-utóbb arccal egy pocsolyában találja magát.
  A találkozót kettőre beszélték meg. Igen. Zsú keresi, mert fogalma nincs, hol lehet.
  - Berúgtam, kicsit, - próbált hárítani a szokott jópofaságával, de érezte, nem egészen illik a képbe ez a fajta „veszett-fejsze” humorosság. – Elcsesztem! Hogy a francba jutok haza? Lehet, régen elindultak nélkülem.
  Minden olyan jól indult. Nem csak a mai este, de az egész Zsú dolog. Hetek óta együtt lógtak, minden nap találkoztak. Végre egy nő, aki elfogadta olyannak, amilyen, és volt is hol találkozzanak, hiszen az elvált asszonynak két lakása is volt a belvárosban. De hogy most így összezuhanjon! Pedig az utóbbi időben igazán nem voltak lelki problémái.
  - Ez a rohadt pia! – sziszegte. Gyűlöletet érzett. Utálta magát, a világot, az alkoholt. A mocskos italgyárosokat, gyümölcstermesztőket, akik hasznot húznak a betegségéből, a szüleit, akik miatt rászokott, egész megkeseredett életét.
  Összeszedte minden erejét. Próbált visszaemlékezni, merre van a szálloda. Nemsokára azon kapta magát, hogy az ágy alatt keresi az elveszett számlapot. A holmija széthányva. Legalább fél óra kellene bőröndbe pakolnia mindent.
  - De minek, ha egyszer már végleg itt hagytak?
  Négyen indultak reggel. Saci és Zsozsó régi pár voltak. Összejöttek, újra szétváltak, de mindig újra és újra megtalálták egymást. Hirtelen határozták el, hogy hétvégén ebben a kisvárosban buliznak mind a négyen. Már hajnalban kezdte. Pálinkával. Miért nem érezte, hogy baj lesz? Legalább a saját kocsijával jöttek volna! Akkor nulla szeszfok! De így? A két nő, imádta, ahogy bohóckodott velük. Ő meg általában hatalmas önbizalmat és humorérzéket tudott meríteni az ivászatból.
  Ha lehet, még jobban széttúrta minden holmiját. Az ingeket nehéz lesz rendesen újra vasalni, az már biztos! A használt zoknik szanaszét, az alsónadrágok… ki tudja, melyik a használt és a melyik a frissen mosott?
  Kiszaladt a közös mosdóba. „Milyen furcsa, hogy olyan az egész, mint egy kollégiumi diákszálló. Ja, ezek az olcsó vendégszobák!”
  Aztán észbe kapott, hogy fölöslegesen töri magát, hiszen tegnap, innen, kora este mentek át a mulatóba. Ott használta még a telefont, tehát itt semmiképp nem eshetett szét.
  Lement a földszintre. A recepción kérte, hadd telefonálhasson. Érezte, a kétségbeesés határán zakatolnak a gondolatai. Nem értette, Zsú miért lett ennyire fontos hirtelen számára, hiszen nem tartotta különösebben nagyra semmilyen eddigi kapcsolatát. A lányok, a nők jöttek, mentek, és hibázott már nagyobbat is életében. A veszteség mindig új siker kezdetét jelentette. Kamasz korától nem sokat volt egyedül. Érzelmei, szexuális viselkedése rutin szinten működtek. Ha akart, meg tudott tartani bárkit, és bármikor megtehette, hogy véget vet egy kapcsolatnak. Most, egyszer csak az élete függ ettől a nőtől! Mintha sok-sok év veszhetne kárba, és a bizonytalan, magányos jövő fenyegetné, ha elveszíti. Szinte sokkolta a meglepetés: Fogalma nem volt Zsú számáról. Eszeveszetten viharzott vissza a szobába.
  A park nem volt messze, úgyhogy válogatás nélkül, a lehető leggyorsabban gyömöszölte össze holmiját. Magára kapta kötött pulóverét, a kabátot már a lépcsőn, rohanás közben küzdötte magára. A pad körül kóválygott, és módszeresen kezdte átvizsgálni a csatakos füvet a környéken.
  Az érzés hirtelen és megváltásként érkezett. Valahol, valamikor már átélte ugyanezt. Igen! Hogy a telefonját keresi és nem tudja, hová lett a felesége. Hogy biztosan vár rá valahol, kétségbeesetten hívogatja, ő pedig a nyavalyás telefonját próbálja életre kelteni.
  Pontosan ez, hogy felesége van, törte meg a varázslatot. Fiatalabb korában olvasott egy könyvet arról, hogyan lehetünk úrrá álmainkon. Ó, hogy hányszor próbálkozott vele! A leírás, a javaslatok alapján olyan egyszerűnek, magától értetődőnek tűntek a gyakorlatok. De, amikor a valóságban felkészült, ébrenlétben elgondolt dolgai sorra visszapattantak álomba zuhanása határáról. Hogyan is lehetne akarattal átvinni oda valamit? Végül pontosan olyan lehetetlennek érezte, mint, ahogyan tudta, odaátról ébrenlétébe sem sikerült még soha magával hoznia semmit.
  Ebben a pillanatban ráébredt, nem az igazi valóságban van. Nem. Hanem egy igencsak nyomasztó rémálomban. Nem sokat gondolkodott. A régi könyv szavai maguktól, szinte szóról szóra keltek életre benne.
  - Akkor most körülnézek. – határozta el, szinte hangosan nevetve.
  Hatalom végtelen boldogsága töltötte el.
  Már nem kellett nehézkes lépteit használnia, hogy helyet változtasson. Óvatossága arra késztette, ne kezdje egyből repüléssel.
  Sötét pincefolyosóban találta magát. Tudta, innen kell ügyesen kikeverednie, ha élni akar újonnan felfedezett lehetőségével. Félelmetes sebességgel siklott az ócska kacatok között. Vascsöveket, szétesett bútorokat kerülgetett. Végre egy éles kanyar után, szabad volt az út felfelé. Meglepetten tapasztalta, hogy még mindig az épületben van. Valami tornaterem féle. Sokkal nagyobb tér, mint a föld alatt, de még mindig nem a szabad ég.
  - Kell legyen nyitva egy ablak valahol. – gondolta. És így, ezzel – gondolatként – emelkedett, körözött a keskeny szellőző nyílások előtt. Mikor már majdnem reményét vesztve zuhant vissza a földre, érezte meg, mit is kell tennie. Egyszerűen elképzelte, hogy kint van.
  Színes, ünneplő tömeg fölött repült. Tengerparton. Valami búcsúestje lehetett egy szállodának, vagy talán szabadságünnep. Egy ismeretlen ország ünnepe. Léggömbök, petárdák, zenekarok. Arra kellett vigyázzon, nehogy elkapja és lehúzza valaki. Tudta, meglepetésként hat, hogy néhány centire a fejük felett, szárnyak, kötöttségek nélkül létezik. Hogy élvezi a sebesség és a levegő igazi szabadságát. Irigység lenne? Kíváncsiság? Azon kapta magát, hogy kétségbeesetten menekül az utána kapkodó kezek elől.
  Végül az indián könyv emléke segített. Itt minden a gondolat! Nem a szó, nem a tettek, nem a célok, se nem a körülmények, hanem a gondolat. A gondolat a hatalom!
  Ezután végre könnyedén kisiklott. Felfelé, végtelenül, megállíthatatlanul a szikrázó csillagok fölé. Már nem volt éjszaka, nem volt nappal. Az égitestek játékos kavargása szeretettel, őrző biztonsággal fogadta.
  Hazatért. Érezte, nincs tovább. Megszűntek a vágyak, a célok, a körülmények. Mégis tudta, nem tart majd soká. Hogy hamarosan vissza fog térni. Nem volt benne ellenállás. Megértette, odaát van. Hogy az „innen” és az „onnan” egyező minőségek. Hogy folytatni fog egy másik játékot. A valóság sokkal kuszább, szövevényesebb álmát.
  Felébredt. Villámként hatotta át a tudatosság. Végre megvalósult – oly sokszor siratott – gyermekkori álma, hogy itt van, áthozta. Áthozta a kincset, a kedvenc játékát, a megnyert vagyont, az elvesztett szeretetet, a megálmodott álmot: álmának emlékét.


2014. november 1.
Netala


Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.