Netala: Álomkontroll

Álomkontroll


  Nem emlékezett rá, mi történhetett a telefonjával, mikor esett apró darabjaira. Valami ismeretlen country ébresztette a zsebe irányából. Kibányászta nagy nehezen, de az okos, kis szerkezet igencsak értetlenül meredt rá. Kékes-zöld, csupasz áramköri lemezkéi jelezték, „működőképes vagyok ugyan, de képtelen bármiféle hívás fogadására”.
  Amikor végre csönd lett, első gondolata az volt, hogy nagyon fázik. A pad, amire ráfagyott az éjszakai harmat, szinte eggyé vált vele. Béleletlen, fekete dzsekijén ezüst vízcseppek milliárdja hunyorgott az utcai lámpák sápadt fényében.
  - Ki hív ilyenkor? - Órájára pillantott. - Hajnali fél három.
  Lassan ébredt tudatára, hol van. Egy éjszakai mulató parkolójában, augusztus végi hűvös éjszakából felejtette itt néhány üveg sör és jó pár pohár előkelő égetett ital.
  Zúgó fejjel próbált lábra állni, ami néhány bizonytalan próbálkozás után sikerült is, de mikor újra és újra lehajolt, hogy megkeresse kommunikációs féltestvére hiányzó darabjait, rá kellett jöjjön, esélye nincs, és ha még sokáig kísérletezik, előbb-utóbb arccal egy pocsolyában találja magát.
  A találkozót kettőre beszélték meg. Igen. Zsú keresi, mert fogalma nincs, hol lehet.
  - Berúgtam, kicsit, - próbált hárítani a szokott jópofaságával, de érezte, nem egészen illik a képbe ez a fajta „veszett-fejsze” humorosság. – Elcsesztem! Hogy a francba jutok haza? Lehet, régen elindultak nélkülem.
  Minden olyan jól indult. Nem csak a mai este, de az egész Zsú dolog. Hetek óta együtt lógtak, minden nap találkoztak. Végre egy nő, aki elfogadta olyannak, amilyen, és volt is hol találkozzanak, hiszen az elvált asszonynak két lakása is volt a belvárosban. De hogy most így összezuhanjon! Pedig az utóbbi időben igazán nem voltak lelki problémái.
  - Ez a rohadt pia! – sziszegte. Gyűlöletet érzett. Utálta magát, a világot, az alkoholt. A mocskos italgyárosokat, gyümölcstermesztőket, akik hasznot húznak a betegségéből, a szüleit, akik miatt rászokott, egész megkeseredett életét.
  Összeszedte minden erejét. Próbált visszaemlékezni, merre van a szálloda. Nemsokára azon kapta magát, hogy az ágy alatt keresi az elveszett számlapot. A holmija széthányva. Legalább fél óra kellene bőröndbe pakolnia mindent.
  - De minek, ha egyszer már végleg itt hagytak?
  Négyen indultak reggel. Saci és Zsozsó régi pár voltak. Összejöttek, újra szétváltak, de mindig újra és újra megtalálták egymást. Hirtelen határozták el, hogy hétvégén ebben a kisvárosban buliznak mind a négyen. Már hajnalban kezdte. Pálinkával. Miért nem érezte, hogy baj lesz? Legalább a saját kocsijával jöttek volna! Akkor nulla szeszfok! De így? A két nő, imádta, ahogy bohóckodott velük. Ő meg általában hatalmas önbizalmat és humorérzéket tudott meríteni az ivászatból.
  Ha lehet, még jobban széttúrta minden holmiját. Az ingeket nehéz lesz rendesen újra vasalni, az már biztos! A használt zoknik szanaszét, az alsónadrágok… ki tudja, melyik a használt és a melyik a frissen mosott?
  Kiszaladt a közös mosdóba. „Milyen furcsa, hogy olyan az egész, mint egy kollégiumi diákszálló. Ja, ezek az olcsó vendégszobák!”
  Aztán észbe kapott, hogy fölöslegesen töri magát, hiszen tegnap, innen, kora este mentek át a mulatóba. Ott használta még a telefont, tehát itt semmiképp nem eshetett szét.
  Lement a földszintre. A recepción kérte, hadd telefonálhasson. Érezte, a kétségbeesés határán zakatolnak a gondolatai. Nem értette, Zsú miért lett ennyire fontos hirtelen számára, hiszen nem tartotta különösebben nagyra semmilyen eddigi kapcsolatát. A lányok, a nők jöttek, mentek, és hibázott már nagyobbat is életében. A veszteség mindig új siker kezdetét jelentette. Kamasz korától nem sokat volt egyedül. Érzelmei, szexuális viselkedése rutin szinten működtek. Ha akart, meg tudott tartani bárkit, és bármikor megtehette, hogy véget vet egy kapcsolatnak. Most, egyszer csak az élete függ ettől a nőtől! Mintha sok-sok év veszhetne kárba, és a bizonytalan, magányos jövő fenyegetné, ha elveszíti. Szinte sokkolta a meglepetés: Fogalma nem volt Zsú számáról. Eszeveszetten viharzott vissza a szobába.
  A park nem volt messze, úgyhogy válogatás nélkül, a lehető leggyorsabban gyömöszölte össze holmiját. Magára kapta kötött pulóverét, a kabátot már a lépcsőn, rohanás közben küzdötte magára. A pad körül kóválygott, és módszeresen kezdte átvizsgálni a csatakos füvet a környéken.
  Az érzés hirtelen és megváltásként érkezett. Valahol, valamikor már átélte ugyanezt. Igen! Hogy a telefonját keresi és nem tudja, hová lett a felesége. Hogy biztosan vár rá valahol, kétségbeesetten hívogatja, ő pedig a nyavalyás telefonját próbálja életre kelteni.
  Pontosan ez, hogy felesége van, törte meg a varázslatot. Fiatalabb korában olvasott egy könyvet arról, hogyan lehetünk úrrá álmainkon. Ó, hogy hányszor próbálkozott vele! A leírás, a javaslatok alapján olyan egyszerűnek, magától értetődőnek tűntek a gyakorlatok. De, amikor a valóságban felkészült, ébrenlétben elgondolt dolgai sorra visszapattantak álomba zuhanása határáról. Hogyan is lehetne akarattal átvinni oda valamit? Végül pontosan olyan lehetetlennek érezte, mint, ahogyan tudta, odaátról ébrenlétébe sem sikerült még soha magával hoznia semmit.
  Ebben a pillanatban ráébredt, nem az igazi valóságban van. Nem. Hanem egy igencsak nyomasztó rémálomban. Nem sokat gondolkodott. A régi könyv szavai maguktól, szinte szóról szóra keltek életre benne.
  - Akkor most körülnézek. – határozta el, szinte hangosan nevetve.
  Hatalom végtelen boldogsága töltötte el.
  Már nem kellett nehézkes lépteit használnia, hogy helyet változtasson. Óvatossága arra késztette, ne kezdje egyből repüléssel.
  Sötét pincefolyosóban találta magát. Tudta, innen kell ügyesen kikeverednie, ha élni akar újonnan felfedezett lehetőségével. Félelmetes sebességgel siklott az ócska kacatok között. Vascsöveket, szétesett bútorokat kerülgetett. Végre egy éles kanyar után, szabad volt az út felfelé. Meglepetten tapasztalta, hogy még mindig az épületben van. Valami tornaterem féle. Sokkal nagyobb tér, mint a föld alatt, de még mindig nem a szabad ég.
  - Kell legyen nyitva egy ablak valahol. – gondolta. És így, ezzel – gondolatként – emelkedett, körözött a keskeny szellőző nyílások előtt. Mikor már majdnem reményét vesztve zuhant vissza a földre, érezte meg, mit is kell tennie. Egyszerűen elképzelte, hogy kint van.
  Színes, ünneplő tömeg fölött repült. Tengerparton. Valami búcsúestje lehetett egy szállodának, vagy talán szabadságünnep. Egy ismeretlen ország ünnepe. Léggömbök, petárdák, zenekarok. Arra kellett vigyázzon, nehogy elkapja és lehúzza valaki. Tudta, meglepetésként hat, hogy néhány centire a fejük felett, szárnyak, kötöttségek nélkül létezik. Hogy élvezi a sebesség és a levegő igazi szabadságát. Irigység lenne? Kíváncsiság? Azon kapta magát, hogy kétségbeesetten menekül az utána kapkodó kezek elől.
  Végül az indián könyv emléke segített. Itt minden a gondolat! Nem a szó, nem a tettek, nem a célok, se nem a körülmények, hanem a gondolat. A gondolat a hatalom!
  Ezután végre könnyedén kisiklott. Felfelé, végtelenül, megállíthatatlanul a szikrázó csillagok fölé. Már nem volt éjszaka, nem volt nappal. Az égitestek játékos kavargása szeretettel, őrző biztonsággal fogadta.
  Hazatért. Érezte, nincs tovább. Megszűntek a vágyak, a célok, a körülmények. Mégis tudta, nem tart majd soká. Hogy hamarosan vissza fog térni. Nem volt benne ellenállás. Megértette, odaát van. Hogy az „innen” és az „onnan” egyező minőségek. Hogy folytatni fog egy másik játékot. A valóság sokkal kuszább, szövevényesebb álmát.
  Felébredt. Villámként hatotta át a tudatosság. Végre megvalósult – oly sokszor siratott – gyermekkori álma, hogy itt van, áthozta. Áthozta a kincset, a kedvenc játékát, a megnyert vagyont, az elvesztett szeretetet, a megálmodott álmot: álmának emlékét.


2014. november 1.
Netala

Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.