2014. október 31., péntek

Netala: Az osztály


Az osztály


  Tizenöt ember ziháló lélegzete terhelte az amúgy is túlfűtött levegőt. A három helyiséget előkelő villa szobáiból nyitották össze még a múlt század közepén. Az éjszakai homályban élesen rajzolódtak ki a mennyezet hibái, a falak idő ütötte sebei. A kötelező, méregzöld olajfesték, a szürkére mosott bizonytalan színű agyonjavított csempék a végső reménytelenség hangulatát árasztották. Mindez pontosan egy átlagos felnőtt derékmagasságáig, hanyagul falra hányva, hogy még véletlenül se emlékeztessen semmiféle harmóniára. Mintha tervezői pontosan ismerték volna az ókori aranymetszés szabályait, kínosan vigyázva arra, hogy még véletlenül se alkalmazzák azt egy ilyen helyen.
  Anikó jó hangulatban vette át az ügyeletet. Nem tudta, miért, valahogy ma másképp indult minden. Már, ahogy Kornéltól elváltak, az is nagyon jól jött ki. Nem gondolta, hogy valaha ennyire közel engedi magához a férfit. Szokásos szex-kapcsolatnak indult, aztán valahogy egyre jobban kezdtek összehangolódni hétköznapi dolgaik. Rengeteget nevettek és mindent megtettek, hogy egyre több időt tölthessenek egymással.
  Anikó rettenetesen félt, hogy túlságosan hozzászokik majd a társaságához. Hogy esetleg hiányozni fog később, ha szakítanak. Soha nem volt ínyére az ilyesmi érzés. Talán gyerekkorában, az első szerelmével való szakítás után élt át hasonlót. Azóta betegesen félt, hogy újra megtörténik vele.
  Mosolyogva osztotta ki a gyógyszereket. Mikor ezzel végzett, a kómában lévők következtek. Megszokta már, hogy éjszakára egyedül marad a betegekkel. Eleinte fizikailag volt megterhelő a fonnyadt, elgyötört, betegség szagú testek forgatása, ki- és betakargatása, az injekciók beadása. Mikor erősebb lett, és kezdte megszokni végre, észrevette, hogy inkább lelkileg nagy a teher. Jóval később ez az érzése is magszokottá vált. Az régiek mondták is: Vigyázzon a sajnálattal, az együttérzéssel, mert nagyon megjárhatja! Akinek családja van, annak sokkal könnyebb – szólt a figyelmeztető intés.
  Pontosan így érzett ebben a pillanatban. Kornél várja holnap délután. Együtt lógnak majd a városban, vásárolgatnak. Elképzelte, hogy nevetgélve keresgélik az öreg előszoba kulcsát, hogy főzőcskézzenek, hogy egy asztalnál vacsorázzanak, hogy végül az ágyba bújás legyen a nap fénypontja.
  Általában nem sokáig tartottak ezek az idilli órák. Éjszakára magára kellett hagynia a férfit. Nem késhetett, tízre be kellett érnie a halálzónába. Ilyenkor pillanat alatt pattant ki az ágyból. Magára kapta, ami kellett. Gyors lehelet-puszi, aztán a félig üres villamos, esti buliba induló, zajos fiatalokkal, s végül a szuszogós, embersűrűségű, félájult csend. Ez volt az élete. Ebben kellett megtalálnia önmagát harminckét éves, elvált, gyermektelen asszony létére. S a tudat, hogy egyre jobban sikerül is majd neki, mosolyt szült fáradt, szenvtelen arcára.
  Amikor végzett, leült éjjeli lámpás, ügyeleti asztala elé. Bekapcsolta a számítógépet. Régebben könyveket hozott magával, de hamar kiderült, képtelenég fél oldalnál többet olvasnia egyfolytában. Nem mintha az életfunkciókat figyelő automaták pittyegő, füttyentgető hangja zavarta volna, hiszen ezeket hamar megszokja az idegrendszer, hanem, mert soha nem tudhatta, ki lesz a következő. Tizenöt súlyos beteg összezárva. Több, mint fele halálra ítélt. Állandóan történt valami.
  Eleinte lelkesen fogadta, ha valaki gyógyultan kikerült innen, aztán a sorozatos tapasztalat visszazökkentette a realitásba. Volt egy bizonyos gyógyulási arány, aminek gondolata valahogy eltávolította a konkrét esetektől. Mondták is, hogy ez a távolságtartás az ápolók túlélésének legfontosabb eszköze.
  Cél nélkül nézelődött a weben. Pár perc múlva már nem emlékezett, milyen fontos, érdekes híreket talált. Máshol jártak a gondolatai. Csakúgy, mint a betegekkel való rövid beszélgetések során, szerencséjére, hamar feledésbe merült minden.
  Aznap különösen szokatlan nyugalom uralkodott. Ennyi idő alatt máskor két-három helyre is rohangálnia kellett. Vagy, mert szétesett egy infúziós felszerelés, vagy mert valakinek súlyos fájdalmai voltak és segítséget kért, vagy csak egyszerűen nem tudott aludni és társaságot szeretett volna. Ilyenkor hihetetlen türelemmel hallgatott végig bárkit. Megszokta, hogy ritkán válaszol. Nem akart hosszabb ideig fenntartani egy-egy ilyen beszélgetést. Nem is nagyon lett volna ideje, hiszen minden pillanatban adódott sürgősebb tennivaló.
  A mai ügyelet néhány eseménytelen órája után kezdte szokatlanul érezni magát. Időről időre lehanyatlott a feje. A semmit-tevés álmosította el. Egészen hajnali háromig nem történt említésre méltó. Ekkor szólalt meg a néni:
  - Aranyoskám, nem alszik?
  Összerezzent. A hang a szomszéd helyiségből jött, de sokkal közelebbinek tűnt. Várt, hátha visszaalszik a gazdája. Képtelenség volt minden hívásnak eleget tenni.
  - Azért kérdem, mert furcsa dolgot álmodtam. Szeretnék elmondani valamit.
  Anikó erre sem mozdult. Mit tegyen? Hitesse el, hogy mélyen alszik? Ha nem érkezett válasz, a betegek hamar visszanyugodtak ilyenkor. Most azonban másképp történt.
  - Egy fehér tó mellett gyalogoltam a férjemmel és a fiammal. – folytatta, nem várva jelzést, nem törődve azzal, hallja-e valaki.
  Anikó hátra fordult a székén.
  - Ahogy ott sétáltunk a fényes, nyárból hirtelen tél lett.
  Erre már kinyújtózkodott zsibbadt, ülő helyzetéből. Még mindig nem döntötte el, oda megy-e a beteg ágyához. Tudta, hang után felismerte, ki az. Teri nénit vidékről hozták be, a közeli faluból. A szerencsésebbek közé tartozott. Autóbaleset érte, nem hosszú betegséggel érkezett.
  - Aztán megint tavasz. – hallatszott tovább. - De, képzelje, nagyon gyorsan történt. És újra. Megint és megint. Olyan volt, mintha felgyorsult volna az idő.
  Anikó végre felállt. Néhány bizonytalan lépést tett a hang irányába.
  - Időutazás lehetett. Az érdekes az volt, hogy nem a saját jövőnket láttuk. Azt tudtuk, hogy meg kell öregednünk, ha ilyen sok idő telik el hirtelen, de nem egészen így volt. Nem testben, csak valahogy lelkileg voltunk jelen.
  Anikó erre az ágy mellé húzott egy széket. Érezte, hosszabban tart majd a dolog, mint egyébként.
  - Mind a hárman pontosan tudtuk, hogy az idő tovább pereg majd, mint ameddig mi éltünk… vagy élünk? … nem is tudom, hogy mondjam magának. Szóval, tovább tudtunk látni időben a saját életünknél.
  Az ápolónő végképp nem értette, mi történik vele. Hirtelen, meggondolatlan ötletből, megfogta a kinyújtott, ráncos kezet.
  - Ez jól esik. – mondta az asszony. – Milyen hideg a keze… Pedig nagyon meleg van ám idebenn. Jól fűtenek? Igaz?
  Anikó megszédült. Már bánta a testi kapcsolatot. Ugyanaz a fájdalmas félelem kerítette hatalmába, mint a férfiakkal. Hogy mi lesz, ha nem tart majd örökké. Mi lesz, ha hiányozni fog neki a néni? Felgyógyul? Meghal? Csak magára tudott gondolni ebben a pillanatban. A hiányérzettől, a veszteségtől való félelmére.
  - Szóval – folytatta a néni – több száz év is eltelt álmomban pár másodperc alatt. Képzelje, a tó gyorsan kiszáradt. Aztán házakat építettek a helyén. Aztán azok meg összedőltek valami miatt. Nem láttuk pontosan, mi miatt. Később megint tó lett, de nem az a fehér, köd szerű, hanem mélyebb, kékebb és sokkal áttetszőbb… Nem is ez a fontos. Hanem, hogy amíg a házak álltak, bele láttunk rengeteg ott élő ember életébe.
  Anikót már-már kezdte érdekelni a dolog. Arra gondolt, mindjárt történik valami a kórteremben és félbe kell szakítaniuk az egyoldalú beszélgetést. Ugyanakkor a másik sejtése az volt, annyira fontos történik éppen, hogy egy ismeretlen erő gondoskodik majd róla, hogy csendben végighallgathassa a nénit.
  - Nem vagyok beszédes típus, folytatta az idős asszony. – szorítva egyet a már-már kiszabadulni akaró kézen. Azért mondom el, mert magácska is ott lakott. A dombon, az egyik házban.
  Anikóval fordult egyet a világ. Soha nem hitt, nem akart hinni a jóslatokban. Azt érezte, csőbe húzták, és, hogy túl késő visszavonulnia.
  - Ne, ne! Ne kérdezzen! Nem kell tudnia mindent. – Mintha csak a fel nem tett kérdésére jött volna válasz. – Csak annyit mondok el, ami önre tartozik.
  „Jézusom!” – szökött körbe a gondolat az öreg, szürke falakon. „Nem kellene végighallgatnom.” – de az ellenérzés erőtlen, jelentés nélküli szavakként visszhangzott belül. Kíváncsisága legyőzte bizonytalan félelmét. Közelebb hajolt.
  - Ne féljen! – hallotta bódultan. – Éljen annak, amiben most van! Higgye el, az a legjobb választás!
  „Vajon, mire érti?”
  - Az ember egész életében a döntéseinek rabja. Meg kell értse, ha nem a pillanatnak, a pillanatban cselekszik, a döntéseivel mindent elront! Az álmunkban lejátszódó jövő nem olyan, ahogy képzeltem, ahogy a legtöbb ember gondolkodik róla. Ott, abban a jövőben sokféle változat él. Nem egyetlen életét láttam az embernek, hanem az összes lehetségest életüket.
  Anikó majdnem kérdezett valamit, de uralkodott magán.
  - Hiába, úgysem válaszolnék. Ha bele kezdenék egy válaszba, azonnal elfelejteném az egész álmot.
  „Őrült vagyok! Őrültek vagyunk! Lehet, elaludtam az asztalnál és álmodom, hogy beszél hozzám valaki?” – De hamar rájött, hogy mindegy, a saját álmát látja, vagy Teri néniét hallja éppen.
  „Micsoda filozofikus gondolatok!” – állapította meg magában, csak, hogy minél távolabb kerülhessen a szokatlan történettől.
  - Aranyoskám, maga miért van itt?
  Kezdett borsózni a háta. Valami energiahullám, a félelem, a beavatottság ereje borzongott végig egész testén. Nyitotta volna a száját, de érezte, úgysem jön hang a torkán.
  - Azért van itt, – válaszolt saját kérdésére az asszony – mert tapasztalatot keres.
  Anikó kisdiákként bólintott a kéken villódzó sötétben.
  - Nincs ennek a kórháznak szüksége magára, higgye el! Menjen és használja, amit tanult. Találjon másik munkát!
  Megértette, hogy egy, az élet és halál határán ténfergő embert hallgat, közben pedig ágaskodott benne a felháborodás, hogyan mer valaki így beleszólni az életébe.
  - Látja ezt a sok, magányos embert? Van, aki reménykedik, van aki feladta. Van, aki szenved és kevesebben, akik nem éreznek fájdalmat, mert értelmet látnak a történetben. Én még nem tudtam dönteni, melyiket választom. És tudja, mit?
  Anikó most már kerekre tágult szemmel itta a szavait.
  - Nekem még az is nehezíti, hogy nyitva a döntésem; haza megyek és folytatom, vagy most, itt befejezem.
  Kezdte érezni, mire megy a játék. Innentől nem ellenkezett. Feladta belső védekezését. Szinte szóról szóra, előre tudta a következő szavakat.
  - A saját életünket kell rendbe tennünk… Fontosnak tartja ezt a munkát?
  Anikó határozottan bólintott, hogy igen.
  - Tudom. De ne higgye, hogy pótolhatatlan! Alig várja ötven, erre az állásra képzett munkanélküli, hogy a helyére állhasson. Ha kilép, egyáltalán nem fog itt változni semmi.
  Az ápolónő végre megértette az üzenetet. Kezdett hálát érezni az idős asszony iránt. Most ő fogta erősebbre keze szorítását.
  - Örülök, hogy meghallgatott. Olyan fura érzésem van… Ha most elmegyek, akkor is itt maradok? Itt? Önnel?
  - Lehet… - érkezett a válasz alig hallhatóan
  Nem kellett ránéznie az ágy végén villódzó képernyőre. Meg sem próbált elbúcsúzni. Most érezte először életében, hogy a halál a legtermészetesebb dolog a világon.
  Felállt. Szokatlan, lassú lépésekkel odament az ügyeleti asztalhoz. Tárcsázta az ilyenkor szokásos számot.
  - Igen, én. A nyolcasban. Köszönöm.
  Odakint hajnalodott. Az okos, lelkiismeretes berendezések néma pittyegéssel, szünet nélkül őrködtek tovább a hirtelen beállt, zümmögő csöndben.
  Anikó nem haza indult. Megvárta a személyzeti osztály vezetőjét. Fontos dolgot akart közölni vele.


  2014. október 31.
  Netala



Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.


2014. október 30., csütörtök

Netala: Eszter éjszakája


Eszter éjszakája


  Eszter ült a számítógépe előtt. Szemei le-lecsukódtak. Ilyenkor folyton azon kapta magát, hogy horkant egy hatalmasat, meg, hogy egyetlen betű több százszor beírva várja utolsó, félbe hagyott mondata végén. A keze most is ráhanyatlott a billentyűzetre, és a szorgalmas masina addig írta a h betűket, amíg a gazdája saját horkantására ki nem zökkent médium-írói, alvó minőségéből.
  - Valahonnan halk csecsemősírás szűrődött át a vékony, vasbeton falakon. Az utcán a mentőszirénák már rég elhallgattak. Úgy tűnt, a sürgős esetek is aludni térnek hajnali kettő után.
  Feleszmélt, kihúzta magát. Roppantott egyet-kettőt a derekán, a megszokott, hátat, gerincet csavaró mozdulattal, és visszatörölte a h betűk tolakodó sokaságát. El kellett olvasnia néhány legutolsó mondatot, mert nem emlékezett rá, mit írt az alvást megelőző pillanatokban. Javított. Helyesírási hibákat, mondatszerkezetet, tévesen összefoltozott mondatokat.
  Aztán csak beindult valahogy. A szavak jöttek, csak jöttek, nem győzött olyan gyorsan írni, ahogy gondolataiból előmerültek.
  - Kellene innom egy kávét. – fordult meg a fejében többször, de annyira belemerült az alkotásba, hogy nem volt ereje félbeszakítani a folyamatot. – Talán, ha egy ilyen elalvás előtt észrevenném, hogy kényszerpihenő következik… Akkor felállhatnék idejében.
  Ideáig jutott az okoskodással, mikor újra köddé vált előtte minden. A tűlfűtött, lakótelepi szoba fülledt, megszokott magánya, a távoli ajtók csapkodása, a kihalt utcákról beszűrődő élő, mormoló csend. Hirtelen felkapta a fejét. Kopogtak. Értetlen meredt a bejárati ajtóra a szemközti tükörből.
  - Álmodom! – próbálta erőltetni. Hiszen pont a legszebb, legokosabb mondatot vetette képernyőre. De nem! Újra kopogtak. Előbb a magában zsörtölődő, felháborodott hangot, majd az egyre erősödő, türelmetlen kopogást hallotta.
  Nehezen fogadta el, jobb, ha megnézi, ki az. Elgémberedett lábai bizonytalanul vitték az előszobába. Óvatosan húzta félre a kukucskáló fémlemezét, gondolván, az kintről úgysem látszik. Tévedett.
  - Na ugye, hogy ott van és nem alszik! – csattant fel a kinti hang.
  Ötven körüli férfi, dús szakállal, bordó csíkos házikabátban.
  - Mit akar? – kérdezte Eszter a lehető legálmosabb, legfelháborodottabb hangján bentről. – Miért nem alszik ilyenkor?
  Semmi kedve nem volt ajtót nyitni. Isten tudja, ki az. Felébredhetnek a gyerekek. Nem is beszélve az ösztönös veszélyérzetéről. Akár kéjgyilkos is lehet ebben az éjszakai órában.
  A lépcsőház utcai kapuját legtöbb lakó gondosan zárta, de az is előfordult, hogy szemernyit sem törődtek a biztonsággal. A kapu melletti italbolt éjfél után fél egykor zárt. Az utca még sokáig szenvedte a szétszéledő, haza indulni vagy találni képtelen alkoholisták társaságát.
  - Vegyék kicsit halkabbra magukat, mert képtelenség létezni ebben a k…va házban.
  Eszter döbbenten nézett maga köré a félhomályba.
  - Miről beszél, uram! – és már meg is feledkezett a gyerekszobában alvó lányokról.
  - Vagy zavarja haza a vendégeit, vagy küldje aludni őket sürgősen!
  - Nincs nálam senki. És ne üvöltözzön, mert felveri a házat!
  - Miii van? Hogy ééén? Hát mekkora kupleráj van magánál odabenn?!
  - Esküszöm, egyedül vagyok. A gyerekeim alszanak. Maga tökrészeg. Menjen szépen aludni!
  Hallotta, ahogy az idegen sűrű káromkodások közepette kintről összerugdossa még az ajtót, aztán hangos szitkokkal távozik.
  A hirtelen beállt csendben egyre feszültebb lett. Képtelen volt folytatni a munkát. Eloltotta a kislámpát, kikapcsolta a gépet és, csak úgy, ruhástól végigdőlt az ágyon.
  Arra ébredt, hogy Fanni és Evelin a konyhában kutat a hűtőben. Félig hunyt szemmel kitántorgott hozzájuk és gépiesen elkezdte sütni a rántottájukat. Később, amikor a két lány már régen az iskola felé tartott, kapott csak észbe, hogy egész reggel szinte egyetlen szót sem szólt hozzájuk.
  Kegyetlenül nyilallt a homloka. Tudta, meg kell írnia még egy cikket az újságnak, és át kell nézzen délig egy tárgyalási anyagot. Feltett egy kávét és székre roskadva próbálta elűzni zakatoló gondolatait.
  - Mi volt ez? Ki volt, és miért hazudta, hogy zajongunk idebenn?
  Egyáltalán nem találta kótyagosnak az öreget. Valami nem stimmelt a történetben.
  Aztán, ahogy elmúlt a fejfájása, s tette a napi dolgát, el is felejtette az egészet. Délben rohant a munkába, mire haza ért, már a nagyi tanult a lányokkal.
  Az este úgy zajlott, mint máskor. Fogmosás, mese a gyerekeknek. Mikor elcsendesedett végre a ház, hozzálátott a félig kész regény folytatásához.
  Szinte ott volt a pincelakásban. Ült a kétes tisztaságú díványon, figyelte, hogyan veszekszik a házaspár. A férfi építőiparban dolgozott. Már, ha volt munkája. Amikor meg nem, a kocsmában itta az asszonya által összekönyörgött segélyeket. A három gyerek összekuporodva a másik ágyon, egymáshoz bújva remegett. Megszokott jelenet. Igazából semmi különösre nem számítottak. Apa elintézi két-három pofonnal, aztán kikapja valahonnan a pénzt, ahogy szokta, majd bevágja az ajtót és haza se jön reggelig. Anya sírdogál egy kicsit az asztalra borulva, s végre nyugalom lesz.
  Azonban ma minden máshogy történt. Elmérgesedett a vita. Apjuk két marokra fogta a nő haját és egy teljes fordulatot tett, maga körül cibálva az asszonyt. Aztán sem engedte el, hanem teljes erőből, többször a cserépkályha élébe verte a fejét, mire vér borította el az asszony arcát.
  Ekkor indult feléjük a nagyobbik fiú. Menet közben hidegvérrel kivette a konyhaszekrény felső fiókjából azt a kést, amihez sosem volt szabad nyúlniuk. Apja, látva, mi történik, elengedte asszonyát.
  - Na, gyere, te kis szemét! Megerősödtél, úgy gondolod? Gyere csak! Kicsinállak, mint a k…va anyádat!
  - Te vagy a k…rva, nem anya! – sziszegte a fiú remegve, lassan közeledve apjához. Az asszony az asztalnak támaszkodva kővé meredt. Láthatóan nem volt magánál.
  - Takarodj a lakásunkból! – üvöltött a gyerek. Testvérei, a két kisebb lány, az ágyon térdelve szorították egymást.
  Az apa hatalmas pofont készült lekeverni a lázadónak, de az ügyesen kitért és a késsel megsebesítette a karján. Ömlött a vér mindenfelé. Anyjuk és apjuk vére. Ekkor valami elszakadt a férfiban, mert teljes erőből földre taszítva az asszonyt, felrúgta az asztalt, hogy az két-lába-törötten zuhant a szoba sarkába.
  - Rohadjatok meg! – üvöltötte sakálként, majd sarkon fordult. Innentől a már az ismert, megszokott jelenet zajlott: Apjuk alakja haladt el a járdán a két ablak előtt. Anyjuk próbálta összeilleszteni az asztalt, de nem bírt vele. Egyikük sem nézett a másikra. Mind a négyen remegve, halkan sírdogáltak. Magukban.
  Eszter ideáig ért az írással, mikor érezte, hogy igen, most kell a kávé.
  Bepillantott a gyerekszobába. Néma csend. A konyhában vizet töltött és kivette a kávé tartó dobozt a szekrényből. Ekkor hallotta meg újra a kopogást.
  Órájára pillantott. Pontosan ugyanúgy kettő óra tíz, mint előző hajnalban. Most azonban többen jöttek.
  - Jééézusom! – mondta meglepetten. Ez most vicc?
  Nem maradt ideje gondolkodni, mert a kopogás sokkal hivatalosabbnak, határozottabbnak tűnt, mint tegnap. Érezte, nem vitatkozhat. Nem várta meg, míg odakint kimondják a bűvös ’rendőrség’ szót. Elfordította a kulcsot.
  - Jó reggelt kívánok. – állta el ügyesen a visszazárás lehetőségét a nagy darab egyenruhás. – Ön Molnár Eszter, a lakás tulajdonosa?
  - Igen. – rebegte megkövülten az újságírónő.
  - Majd kérem, legyen szíves igazolni a személyazonosságát. – szólt a másik befurakodó rendőr. – Kik tartózkodnak még a lakásban önön kívül, ha kérdezhetem.
  - Kér…dezheti, ho…ogyne. A két lányom… és a macska. Ja, meg én…
  - Asszonyom! Próbálja meg visszafogni a humorát! – morogta ellenségesen az egyik hívatlan vendég.
  A szomszéd eközben kíváncsian nyújtogatva nyakát, kintről figyelte a jelenetet. Az egyenruhások valószínűleg kioktatták, ne lépjen be idegen lakásba.
  - Csendháborítás miatt tettek feljelentést ön ellen. Láthatnánk a gyerekeket?
  - Képtelenség! – ellenkezett az anya. – Miért ébreszteném fel őket?
  - Ne játsszon, asszonyom! Hívja ki őket!
  - Felháborító! – sziszegte, de engedelmeskedett.
  A lányok nehezen ébredtek. A kisebbik sírt, Evelin, meg hisztériásan kérdezgetett: - Anyu, ki az, mi történt? - Mind a ketten a szemüket dörzsölték hunyorogva. Eszter, maga is meglepődve saját magán, meglehetősen türelmetlenül taszigálta kifelé két gyermekét az előszobába.
  - Tessék! Itt vannak! Reggel iskola. Fontos volt ez? Mit akarnak még?
  A két rendőr szinte szájtátva figyelte a három feldúlt embert.
  - Mi volt a veszekedés tárgya? – kérdezte végre a kisebbik rendőr.
  - Nem hallottam semmiféle veszekedést. – hüledezett az asszony. – De mégcsak a szomszédokból sem.
  - Ezt hogyan értsem? – bizonytalanodott el a másik, a nagyobbik. – Ez az úr ezek szerint valótlant állít?
  - Fogalmam nincs, ki ez az ember. Már tegnap éjjel is zaklatott. Talán meg kellene szondáztatni.
  - Ebben az esetben elnézését kérjük, asszonyom. – látszott rajta, ritkán kerül ilyen helyzetbe és az is, hogy nem nagyon van ínyére az ilyesmi. – Írásban meg fogja kapni a feljelentés anyagát, azon válaszolnia kell majd néhány, feltett kérdésünkre. Vagy kíván inkább személyesen nyilatkozni a kapitányságon?
  - Nem, nem… Dehogy… Jó lesz… írásban…, csak hagyjanak már aludni minket!
  Az ajtó valahogyan csak bezáródott végül. A lányok szipogtak egy darabig. Igyekezett megnyugtatni őket. Azt találta ki, hogy folytatja az este elkezdett mesét. Talán attól elálmosodnak.
  Így is történt. Visszaült a gép elé. Gondolatai eszeveszett egymásutánban kavarogtak. Szó nem lehetett róla, hogy ilyen állapotban folytassa az írást.
  Mikor végre megnyugodott, szokatlan gondolata támadt.
  Elképzelte, ahogy a kézbesített papíron a rendőrségi kérdések szóról szóra megegyeznek majd az általa, a könyvében leírt, nyomorúságos jelenettel.
  - Bolondság! Képtelenség! – hiszen most találom ki minden szavát ebben a pillanatban. – Igencsak fáradt lehetek, ha ilyeneken jár az eszem… De, miért is? Vajon meddig hallatszik el egy-egy család szerencsétlen, zajos élete? ’Magánélet’, mondják erre. De mi van, ha ez az eszelős szomszéd érzékenyebb az ilyesmire, mint az átlag emberek?
  Aztán sokáig merengett az ’átlag ember’ fogalmán.
  Arra ébredt, hogy minden tagja kegyetlenül elzsibbadt. Odakint hajnalodott. A képernyőn több száz h betű egy félbehagyott mondat végén.
  - Reggelit kell csinálnom a lányoknak.
  Összeszedte minden erejét és kiment a konyhába.
  - Nehéz lesz felkeltenem őket…


  2014. október 30.
  Netala


Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.


Netala: Ébredés


Ébredés


  Félelmetes sötétben folytatta útját. Nem olyan megszokott, országúti éjjel volt. Nyirkos, megmagyarázhatatlan semmi lebegte körül. Minden kanyarnál meresztenie kellett a szemét, nehogy nekivágódjon az éles szikla-morzsaléknak, hogy elkerülje a szakadék semmibe lódító peremét.
  Érezte, meg kellene álljon, de félt, hogy beléjönnek hátulról.
  - Ugyan, ki járna erre? – mosolygott maga elé, nem értve, mitől van ilyen jó kedve.
  Már az indulásnál szokatlan módon fel volt dobva. Érezte, túl sokat beszél, hogy már megint minden férfi-tekintettel hanyag, vagány farkasszemet néz, ami máskor, általában nem volt szokása.
  - Kezdődik. – gondolta, és igyekezett elterelni a figyelmét. – Máskor is így szokott kezdődni.
  Azt érezte, elege van az egész, nyavalyás életből. Csupa kínlódás! Amikor végre célhoz érne, egyszer csak kikapcsol, és elkezd valami lehetetlen módon viselkedi. Önmaga ellensége lenne talán? Lehet, be van programozva saját sikerei ellen?
  Ösztönösen a fék fölé rántotta a lábát, de mielőtt vadul visszavett volna a sebességből, rájött, hogy csak képzelődik. Az nem lehet, hogy amikor szűk kanyarok közt, kétszáz méter szakadék peremén, sziklakiszögelléseket érintve száguld a vaksötét éjszakában, szarvascsorda keresztezze útját. Vagy mégis?
  - Nem vagyok százas! – morogta és tovább hunyorgott a fekete végtelenségbe. A fényszórók alig néhány métert világítottak meg előtte. Nem, mintha rosszul lennének beállítva, hanem, mert olyan sűrűn, olyan sebességgel következtek a szabálytalan kanyarok, hogy szinte egyetlen pillanatra sem volt úttest előtte.
  - Meg fogok bolondulni.
  Hirtelen nem érezte a magasságot, a mélységet, a sebességet.
  - Hova indultam? Jééézusom! Emlékeznem kellene! Mi lesz, ha kifogy a benzin?
  Gondolateltereléssel lett úrrá félelmén.
  - Vár valaki egyáltalán odafönn?
  Az esti telefonhívás igencsak furcsa volt. Talán nem kellett volna megbíznia egy ismeretlen hangban. Óvatosabbnak kellene lennie. Ellenőrizhette volna a hívószám tulajdonosát. Nem is tudja már, milyen néven mutatkozott be.
  - De honnan vette ez az ember, hogy hetek óta nem találja a kedvenc, legdrágább fülbevalóját? Hát, csak nem hívta volna fel tréfából ezzel a hülyeséggel!
  Napok óta arról ábrándozott, hogy valami csodával határos módon megkerül. Persze, hogy rögtön, az első szóra ugrott.
  - De miért is kell százötven kilométert hajtanom életveszélyes úton ebben a félelmetes magasságban? Nem lett volna egyszerűbb, ha mindketten várnak egy kedvezőbb alkalomra?
  Soha nem volt türelme kivárni a számára fontos, életbe vágó dolgok természetes bekövetkezését. Mindig elébe ment a történéseknek. Már-már betegesen. Tudta magáról, és ezerszer elhatározta, hogy legközelebb másképp csinál mindent, mégis, amikor elfogta a félelemnek és a vágynak ez a borzongató keveréke, azonnal és ész nélkül cselekedett. Nem döntések voltak ezek, sokkal inkább a döntésre való képtelensége. Hogy ne kelljen várnia egyetlen pillanatot sem. - Félelem a félelemtől? - Van erre egy jó kifejezés, de hirtelen nem jutott eszébe az idegen szó.
  Szokatlan hangokat hallott a motorház felől.
  - Édes Istenem! Lehet, ez lesz az utolsó tévedésem? Hány óra?
  Félelmetes képzelgésekbe zuhant:
  - Mi lesz, ha hiába viszem a pénzt? Ha mégsem adja oda? Ha csak zsarolás az egész, hogy kicsaljon tőlem megint egy kisebb vagyont?
  Nem emlékezett, hogy beszélt volna valakinek az ékszer eltűnéséről. Remélte, tényleg nála van és elhozza magával.
  Annak ellenére, hogy férfi néven mutatkozott be, nőnek képzelte a hangja alapján. Olyan duruzsoló volt. Dohányosan rekedt. Szexi – mondaná a férje.
  - Nem is szóltam otthon, hogy nem megyek ma haza. Mit gondolnak rólam, hova tűntem?
  A férje hasonló karakter volt, képes rá, hogy az első, képtelen gondolatára hívja a rendőrséget.
  - Jaj, csak azt ne! Akkor mindennek vége. Elvesztünk!
  Hideglelés futott végig a nyakán, a gerincén. Csaknem elvétette a következő kanyart a szakadék felé. Újra érzékelni kezdte a mélységet, a magasságot. Jobbról a meredek, gránit-kemény fal, balról végeláthatatlan tér, távoli csúcsok. Időbe telt, míg tudatosult benne, hogy ez csak akkor lenne lehetséges, ha oszlani kezdene a sötétség. És valóban. A telihold kéklő, mágikus ereje lassab életre keltette a tájat.
  - Megint az lesz. – gondolta újra borzongva a félelemtől.
  Próbálta ismét másra gondolni. Kétségbeesett reménytelenség érzése szorította el a torkát. Hangosan felzokogott. Könnyein át egyre nehezebben tudott figyelni a felbukkanó kanyarokra.
  - Nem állhatok meg! Azt se tudom, felfelé, vagy lefelé tartok. – Úgy érezte, hosszú percek óta nem változik az út magasága.
  Kőkemény, szorító fájdalommal markolta az érzés, hogy nem tudja, nem fogja végig csinálni. Hogy akarattal bele fog hajtani a zuhanós, halálos mélységbe.
  - Minek ez a felhajtás? Boldogabb lesz talán valaki, ha haza hozom? A múltkor is úgy összevesztünk, mind a ketten sírógörcsöt kaptunk. Hogy beszélhetett velem így? Se szeretet, se tisztelet a hangjában. Ilyenkor tényleg gyűlöljük egymást?
  Az utolsó, legvégső, túlfeszített pillanat hozta a megoldást. Jobbra az út végre kiszélesedett, majd a másik oldalon távolodni kezdett a sziklafal. Meredeksége szelídülni látszott. Kis idő múlva a mélység is messzebb került a kerekektől. Egy fennsíkon találta magát a felhőkhöz szokott magasságban. Több szintes szálloda fénye hunyorgott a távolban. Bele taposott a gázba.
  - Vajon van nála fegyver? Anélkül hogyan tartaná fogva? Bár egy felnőttnek semmi szüksége eszközre, hogy elbánjon vele. Mekkora egy szemét! Pedig nem is beszéltem senkinek a gyűlöletünkről. Akkor meg honnan tudja?
  Hirtelen minden agresszivitása veszett anyatigrissé állt össze.
  - Mi az, hogy gyűlölöm a saját lányomat? Kinek, mi köze hozzá? Ahogy jött az érzés, úgy el is múlik majd. Jaj, ez a kitalált, elrablós mese az idegeimre megy!
  Virágokkal díszített kőkerítés előtt vad csikorgással fékezett. Az épület körül káprázatos kivilágításnak tűnt a szerény lámpák fénye.
  Be se zárva a kocsi ajtaját, rohant felfelé a kerti úton. Szállodai recepción találta magát. Az első, ami feltűnt, hogy sem a bútoroknak, sem a falaknak nem volt határozott színe. Ahogy pár lépést tett a pult felé, az mintha pontosan ugyanannyit távolodott volna tőle. Sehol egy lélek! Nem gondolkozva azon, mit csinál, felrohant egy keskeny lépcsőn.
  - Most merre?
  Zokogni sem volt ereje a döbbent rémülettől.
  - Átvertek! Nincs itt senki. - A telefonja után kapott a megszokott mozdulattal. - Úristen! Nem hoztam magammal.
  Találomra benyitott az egyik vendégszobába. Furcsállta, hogy nyitva találja az ajtót, de tovább lépett a vaksötétbe. Döbbenten tapasztalta, hogy az országúti sziklafal peremén áll. Hogy majdnem elveszíti az egyensúlyát.
  Ekkor tört rá megint az érzés, amit annyiszor tapasztalt már. A tehetetlenség. Hogy értelmetlen a létezése, hogy tulajdonképpen nem akar semmit, hogy legszívesebben véget vetne mindennek, ami ide köti, erre az ostoba világra.
  Nem akart öngyilkos lenni. Nem. Hiszen a kislányáért, a gyermekéért, a legdrágábbért, az életéért jött ide kisebb vagyonnal a táskájában. Azért, hogyha kell, agyonverje ezt a mocskot, ezt az állatot, aki ezt tette a családjával.
  - Miért nincs itt a férjem? Vajon, eljött volna, ha hívom? Miért nem szóltam neki? Miért indultam el nélküle? Miért vagyok megint egyedül?
  Tehetetlen, hangtalan zokogásba fulladtak a gondolatai. Ahogy elvesztette az egyensúlyát eszeveszett sikoltásban tört ki.
  Kibotorkált az előszobába. A szekrény oldalába, az ajtófélfába, az asztal sarkába, minden létezőbe beütötte a kezét, az oldalát. Villanykapcsolót keresett megszállottan. Egyik sem volt a szokott helyén. Helyettük sima, hideg falfelület mindenütt.
  Megfordult. A gyerekszoba felé vette az irányt. Itt is minden bútor ellenállt. Vakon tapogatózva a rácsos kiságy mellé ért végre.
  - Úristen! Nincs itt! Akkor most mi lesz? Hát mégis igaz?
  Második, észbontó, tehetetlen sikoltására végre felébredt. Moccanni sem mert a sötétben. Lassan, nagyon lassan, ahogy oszlani kezdett rémülete, érzékelte az otthonos meleget a gyomra, a hasa táján. Megsimogatta. Csak úgy kívülről.
  - Hát itt vagy? Itt vagyunk mind a ketten… a fene egye meg az ilyen ostoba rémálmokat! Óvatosan ült fel, nehogy megnyomja, felébressze.
  A férje mozdult meg a mocorgás zajára.
  - Kislány lesz. – mondta ki könnyes szemmel, csak úgy, magának.
  - Honnan tudod? Meg se nézettük. – jött valahonnan félálomból a válasz. - Azt nem lehet csak úgy tudni.
  - De lehet! Egyszerűen - tudom.
  - Aludj! Majd elviszlek dokihoz.
  - Nem kell! TUDOM.
  Magában, hangtalanul gondolta tovább: - Kislány lesz, és sokat fogunk veszekedni, mire megnő.
  Vissza ereszkedett a párnára. Álomtalanul, nyugodtan aludtak reggelig.
  Mind a hárman.


2014. október 30.
Netala


Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.


2014. október 29., szerda

Netala: Újra és újra


Újra és újra

Szerelem, mámorrá feloldozz!
Mi, jaj, csalóka, mulandó kín
Mi álomként, hitként rám kacsint
Vonzásából újra kioldozz!

Bújós melegség, jeget hordozz!
Illúzió, vakság-hatalom
Látni, érezni, így akarom
Elfolyt véremmel nékem áldozz!

Fájdalom - múló, cseppnyi kéjért
Szít hazug ’légy-az-enyém’ érzést
Válsz magányom könnyes ködévé

Látnék benned vigaszt és tavaszt
Folyót, virágot, mi itt maraszt
Elmúlást hazudtolsz örökké

2014. október 29.
Netala


Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.

2014. október 28., kedd

Netala: Vasárnapi kaland

   
Vasárnapi kaland


  Hátra ültem, ahogy szoktam a kirándulásokon.
  Anya vezetett. Már több, mint egy órája egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. A reggel veszekedéssel telt. Ahogy szokták. Végül mind a ketten rám szálltak. Iszony rosszul érzem magam. Miért nem lehet otthon maradnom? Mindig cipelnek! Jaj, csak lenne egy kis időm magamban maradni. Folyton azon rágódjak, hogy melyiknek, mi a baja a másikkal? Ráadásul unom a rokonokat. Nagyon unom. Semmi újat nem tudnak mondani. Ugyanazokat a köröket futják. Apa úgy tesz, mintha újságot olvasna. Látom, néha szájához emeli a kezét, de nem meri rágni a körmét, mert tuti, anya azonnal leugatná.
  Én is olvasást színlelek. Ez a rohadt biológia! Kit érdekel, hogy hol tartja az ember a zsírtartalékait, meg a máját? Ezek itt, előttem, rosszmájúak. De soha nem gondolkoztam a jelentésén. Valami szerv balhét akar. És elpusztul, ha éveken át sokat iszik a gazdája. De akkor miért lesz agresszív sok alkoholista? Ha ez a szerve elpusztul, akkor szeretnie kellene mindenkit. Ááá! Bonyolult dolgok ezek. Szerintem még az orvosok se értik. A kutyámat is félrekezelték. Aztán megdöglött… Az ember is megdöglik egyszer. Erre készülünk egész életünkben. A veszekedés meg azért kell, hogy elfelejtsük, hogy meghalunk. Minek ehhez biológia könyv?
  Én nem szoktam veszekedni a pasijaimmal. Inkább otthagyom az illetőt, ha már nagyon gáz. Ezek meg nem akarnak egymástól szabadulni! Én is ilyen leszek egyszer? Ha fizetni kell a gázt, a villanyt, ha lesz két hülyegyerekem, azokat etetnem kell, megvédeni őket az apjuk pofonjaitól…
  Az milyen lenne, ha most megszöknék? Akkor biztos kibékülnének. Ja. A gyerekük mindenek előtt! Lassan már meg se merem kérdezni, ha indulnak, hogy otthon maradhatok-e.
  Jani bácsiék, Teri néni még büdösek is. Nincs pénzük minden nap fürödni? Na, ezt nem hiszem. Szerintem szépen leépültek az évek folyamán. A házból se nagyon mennek ki. Inkább a jeges kisszobában lapítanak, minthogy kiülnének a napra. Vajon ők is veszekszenek, ha kettesben maradnak?
  Kettesben…?! Én már nem is számítok harmadiknak. Pár éve még kiküldtek, ha veszekedtek. Aztán közben elég nagy lettem, hogy hallgassam a primitív dumáikat. Ilyenen összeveszni, hogy a fogkrémet laposra kell nyomni, ha már kevés van benne. Frászt! Egy mozdulattal tudom rendbe tenni a tubust. De nem teszem meg a szívességet nekik. Csak hadd marják egymást!
  Hét évig udvarolt az anyámnak. Hét év alatt harminc ilyen pasit fogok kirakni. Minek is maradtak együtt? Azt olvastam valahol, hogy kényelemből szoktak együtt maradni a veszekedős házastársak. Na, el tudok képzelni kényelmesebbet is…
  Rákanyarodunk a sztrádára. Anyu görcsösen az utat figyeli. Még véletlenül se nézne apára. De, ha elkezdené rágni a körmét? Tuti, azonnal észre venné. Na, nem foglalkozom velük. Nézem a napfelkeltét. Tök jók a felhők, amikor így kilométeres szalagokban nyúlnak egymás fölé. Valaki azt mondta, három, vagy ötszáz méter magasan vannak. Milyen lenne odarepülni és belemenni egy felhőbe? Láttam egy rajzfilmet. A játékfigurák kiültek a felhők szélére.
  Ha most oda mehetnék én is lábat lógatni, tuti, máris itt hagynám őket.
  Na, végre megálltunk. Kávémániás mind a kettő. Egy rossz kiskocsma megtenné, de nekik itt kell inni, a legelőkelőbb sztráda vendéglőben. Nem is lesznek még nyitva! De, mégis.
  Kiülünk, beülünk? Ilyenkor nagy a kérdés. Bemegyek a mosdóba. Döntsék el nélkülem. Én baromira fázok még ilyenkor. De nekem édesmindegy.
  Ételszag mindenütt. Meg az illatosítók. Dögre meg vannak csinálva ezek a budik. Nem is akarok pisilni. Csak állok mozdulatlanul. Hirtelen hányingerem lesz. Nem értem. Egy perce még semmi bajom nem volt. Húúú! Öklendeznem kell. De nem jön semmi. Szédülök. Alig tudok megkapaszkodni a törülköző tartójában.
  Állj az egész! Mi van velem? Remegni kezd a lábam. Egyszerre, mind a kettő. Na, el innen! Elegem van! Bediliztem? Azon veszem észre magam, hogy húzódzkodom a kis kerek ablak magasságába. Felállok a csapra. Le ne szakadjon! Sikerül kipiszkálnom valami éket az ablaktábla alól. Hát, nem egy előkelő megoldás! Nem volt pénz kijavíttatni a zárat? Megcsap a kinti, hűvös levegő. Átpréselem magam. El innen! El innen! Messzire, bárhova! Fejjel előre zuhanok ki. Szerencsére kívülről alacsonyabban vannak az ablakok, mint bentről. Feltöltötték a járdát a benzinkút mögött. Nem töröm össze magam. A könyököm fáj egy kicsit, de nem számít.
  Most hova? Ezek elkezdenek majd keresni. Elképzelem, mekkora pánik kerekedik.
  Valami nem stimmel. Zöld, rózsaszín fények cikáznak a szemem előtt. De nem csak a közelemben, hanem egészen messze, a felásott szántóföld felett. Az égig, a felhőkig. Még azok fölé is felérnek izgága csóváikkal.
  Ez most nagyon ciki! Emelkedni kezdek. Egyre gyorsabban. A felhőn pillanat alatt átjutok. Alattam nincs föld, csak puha, lélegző, fehér vatta. Mindegy - gondolom. Repülök. Jó érzés. Bizsergető. Nem nézek le, inkább előre. A fények összefonódnak. Körém gyűlnek és vezetnek valamerre. Már nem fölfelé. Bele, valami egészen fura létezésbe. Megérkezek egy ismeretlen csendbe.
  Akkor most meghaltam? – jönne ki a torkomon a kérdés, de olyan ellenszélbe kerülök, hogy levegőt sem kapok.
  Ez itt a túlvilág. Soha nem hittem benne. Gyerekmesének tartottam. Egyik nagynénim mesélt valami ilyesmit, amikor rálőtt egy betörő, de őt notórius hazudozónak tartotta a család. Pedig ugyanezeket mondta.
  Fényalagút. Mintha nem is zárná el a teret körülöttem. Fura, de tágasabb lett a világ, mióta körbe vesz. Élvezem a zuhanást, pedig nem lefelé, hanem előre haladok. Nagynéném szerint itt mindenféle embernek kell jönniük velem szemben. Meg is érkezik valaki. Hófehér, földig érő, esküvői ruhában. A nagymamám. Egészen fiatalon. Az arca fényes. Soha nem láttam még ilyet. Hallom a gondolatait. Azt mondja, mindig nagyon szeretett, hogy most is ugyanolyan jó vagyok, mint kicsi koromban. És, hogy ne higgyem el senkinek, hogy rossz vagyok. Kérdezni akarok, de előbb válaszol: - Igen, szeretnek, csak olyan szerencsétlenek. - Vitatkozni akarok, de hallja a gondolataimat. - Nem. Egyáltalán nem gyávaságból. Inkább önmaguktól félnek. A megsemmisüléstől, az unalomtól, a szeretet hiányától.
  Érdekes, hogy hiszek neki. Most látom csak, hogy Vakkancs ott van az ölében. Még alig két hónapos halott. A nagyanyám már tizenkét éve, hogy nem él. Milyen jól összebarátkoztak… Nem is ismerték egymást.
  A saját lábaimon haladok tovább. Ledobott a széláram. Nem érzem a testem megszokott súlyát. Aztán sokan jönnek. Egy fiú a szomszédból. Alig két éve halt meg motorbalesetben. Talán szerelmes voltam belé. Itt, most egészen mások az érzelmek. Olyan a szeretet, ami nem ismer emberi lényt. Csak úgy. Van. Ezzel a szokatlan boldogsággal mosolygunk egymásra. Rajongással? Talán ez a legjobb szó.
  Nagyapám apja, anyámék egész családja. Csak illannak jobbra, balra mellettem. Érdekes, hogy nem szoktam csak úgy mosolyogni idegenekre. Most minden a mosolyom. Valami nagyot, szokatlant, boldogabbat tapasztalok. Kiérek a az alagútból. Hatalmas felhőben tapogatózom. Semmit nem látok. Puha, meleg fehérség árad mindenhonnan. Érzem a lelkek közelségét. Nem kell használnom a szemeimet.
  Egy kék ember közeledik. Ő nem rokon, sosem láttam, sosem hallottam róla. Nem tudom, ruhában van-e vagy meztelen. Amúgy sem látnám, csak érzem. Valamit mondani akar, de nem szeretném hallani. Észreveszi az ellenkezésemet. Sarkon fordul. De a kíváncsiságom visszahívja. Engedem, hogy beszéljen.
  - Menj vissza! Tudom, jobban szeretnél itt maradni, de itt egyáltalán nincs semmi. Ez a határ. Ahonnan én jövök, az a Nemlét. Te azt nem tudod milyen. A Nemlét se nem rossz, se nem jó. De, ha figyelmesen élsz odalenn, megláthatod, a dolgok semmilyenségét.
  - Az ellenségeskedés.. - kezdenék ellent mondani.
  - Az csak szokás. Semmi rossz nincs benne.
  - Nem hiszek neked. A másik bosszantása?
  - Az a másik pontosan azt akarja, hogy bántsák. Neki az a ’jó’.
  El kellene gondolkodnom. De nem sokat törődök a dolog értelmi részével. Hirtelen kíváncsiság fog el. Lehet, hogy igaza van? Milyen lenne úgy látni a szüleimet, hogy se nem jók, se nem rosszak. Úgy látni őket, amilyenek. Látni, hogy ’csak’ vannak. Csak úgy…
  - Visszaviheted a tudásodat. Hogy más is van, mint az emberi létezés.
  - Mi?
  - Nincsenek szavak. Vidd vissza, és soha ne beszélj róla!
  - Miért ne?
  - Meg akarnád magyarázni.
  - Értem.
  Magam határozom el a zuhanást. Odalenn nagy a kavarodás. Szirénát hallok. Valami fülledt, levegőtlen, benzingőzös térben ébredek.
  Apám és anyám fogja a kezem. Végre elalszom.

  2014. október 28.
  Netala



Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.





Netala: Egyre hosszabb


Egyre hosszabb


Egyre hosszabb éjszakákat álmodok
Rövidülnek a fakó, álmatag nappalok
Kinn a virágok méhecskést játszanak
Illatuk széna, mély égboltnak látszanak

Még fürdök a pillanat szikrázó napjában
Ülök a megszokott látomás-udvarban
Hallom hazatérő fecskéim raját
Égi világból hinti rám gyermeki mosolyát

Nincs vágyódás, sem harag, sem kába félsz
Tudtad, nem örökké, hogy csak máig élsz
Itt hagyom lelkem e zümmögő tájra
Futkosó fiúkat szülő, vágyódó anyákra


2014. október 28.
Netala


Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.


Netala: Monoton múló


Monoton múló


Múlandóságomon mélázva, merengve
Megszépítőn, megadón, monoton menetbe
Mindig más-más mozdulatlanságban
Mondhatatlan mállok mindhalálig mázban

Méz, mely mindig megköt menthetetlen
Méreg-mentes mámor, magatehetetlen
Mondanám, miért, mitől, mennyire más
Megannyi, mesteri méregpohár-ámítás

Miért maradok mindig melletted, mondd
Menthetetlen? - Mosolyod mindent megold?
Megállok, mákonyba mártott, megfáradt magány
Magtár, melyben megszállsz, mámor-ittas madár



2014. október 27.
Netala



Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.


2014. október 27., hétfő

Netala: Létem tükrében


Létem tükrében

Gondolatom hullámai körkörösen zuhannak térbe
A villámokkal szétszikrázott, nekilódult égbe
Duzzadt patakokból sistergő magányom villan
Létem értelmének sejtése hideg kövek közé illan

Születésem fénycsóvája átvilágít horizonton
Hegycsúcsokon, széláramon, magam ontom
A világ vérébe látomásom, elmúlásom mérgét
Ég fölé sikoltom világok ellentétét, menedékét

Tudat vagyok, földhöz ragadt, vad, isteni árny
Két lábra állásom, magamra találásom szárny
Időkereket hajtó, ős-öröklött talány, hiány
Egekbe kiált - célt, akaratot végső mocsokba hány

Elnyugvásom, megadásom is, jaj, görcsös lázadás
Amíg hajt, érzékel, sodor e hömpölygő áradás
Könnyel, közönnyel, kéjjel, vágy-ragacsos mézzel
Sorsként acsarkodsz, belé kapaszkodsz két kézzel


2014. október 27.
Netala


Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.


Netala: Az eső


  Az eső

  Reggel óta jelezte, hogy mindenben elsőbbsége van. Nem apró cseppekben, nem kaparászva a tócsák felszínén, csak azzal, hogy jelen volt. Ólomsúllyal. Ahogy találóan mondják. Mozdulatlan. Szinte állt a levegőben. Minden ruhadarabot, minden gondolatot átitatott reménytelen, szürke csendjével. A délután belefáradt, hogy elviselje depresszió-csalogató lélek-áztató, hűvös leheletét. Átadta magát a járdán tükröző utcai lámpák zavaros fényének. Nagybátyját, az estét hívta segítségül. Éjszakára készültek. A levegő suttogós zajokkal telepedett a bérházak falára. Alvás-illat nehezedett a város fölé. Régi ismerősként érkezett. Folyó szagot, gyerekkori csodát hozott a mozdulatlan széllel.
  A fiú a járdát nézte, mint, akinek semmi dolga, csak állni és nézni a szürke semmit. Üres volt. Sokfelé szakadt lelkét gondolatfoszlányok repítették félelmetesen mély és magas világok felé. Már nem fájt a délután. Belehullott az emléktelen, otthontalan esőszitálásba. Eggyé vált a jeges mocskot fröccsentő, kíméletlen autósok lendületével. Ahogy a sofőrök sem, ő sem törődött vele, hogy zakatoló fájdalma kire fröccsen az aludni készülő város ezer-fényű, mocskos aszfaltján.
  Azon kapta magát, hogy jéghideg rézkilincset markol. Nem értette. Ilyenkor már régen otthon a család, forr a leves, üvölt a TV, veszekszenek a testvérek. Még mindig a járdát fürkészte. Hunyorgott, ahogy a kocsmából kiszűrődő fények arcába csaptak. 17 volt. Ki se szolgálják. Mit keres itt? Hol mászkált eddig? Legalább négy óra csorgott át érintetlenül emlékezete rostaszövetén.
  Percek óta egy halk mondat szólongatta ismeretlen távolból: - Meggondoltad?
  Nem akart válaszolni. A lány, akivel másfél éve minden idejét és rezdülését megosztotta, idegenként gondol rá. Kihez forduljon igazságért? Hiszen jól ismerték egymást. Miért vállalta fel egy ostoba, bizonytalan lélek dolgait, ha egyszer csak elege lett és mással akar megosztani mindent? Olyan végérvényes volt eddig! Csupa biztonság, melegség! Mindenen tudtak nevetni. Pár órája eltűnt. Végleg eltűnt. És csak ez a szürke eső! Érezte, lassan kihűl a teste, s felveszi a párás köd jeges hőmérsékletét. Először gondolt a halálra, mint létező valóságra.
  Egyszerre egy másik hang keveredett az előbbi mellé: - Túléled! Más is volt már így! Sok ilyenről hallottál. Valaminek a vége mindig egy másik dolog kezdete.
  Közben, ahogy a belső hangok erősödtek, keze egyre görcsösebben nehezedett a kilincsre. Akaratlan mozdulat. Amikor visszarántotta, már késő volt. Mindkét tenyerét fülére szorítva iszonyatos hangon üvöltött. Nem emlékezett, mikor, hogy egyáltalán abba hagyta volna. El kellett nyomnia a kétféle hangot! Annyira erőssé váltak, olyan elviselhetetlenül zakatoltak, hogy mindenképpen túl kellett kiabálnia. A legrosszabb az volt, hogy nem is hallották egymást. Sem ő a gondolatait, sem a gondolatai őt és egymást. - Innen nincs vissza - motyogta hangtalanul.
  Lábai vezették a sörtől csöpögős pulthoz. Boszorkányszerű, foghiányos, öreg hercegnő mosolygott rá. - Melyikből? - kérdezte. Találomra mutatott a jobb oldali csapra. Kikotorta az aprópénzt és beledobta a nedves mocsokba. Nem mosolygott vissza.
  Állt és hirtelen elfelejtette, mit is kell most tennie. Végül az ösztönök győztek. Az ital illata, a szájhoz emelt pohár érintése, az anyatej nyelvén szétömlő öröme - nyelésre késztették.
  Behunyta szemét és vadul kortyolt: - Még!
  Ellazult. Úja fizetett. - Csak kettő… Az nem sok…
  Ugyanez történt néhányszor.
  Nem emlékszik, hogyan került haza. Ügyesen eljátszotta, hogy szokott időben érkezik. Úgy-ahogy sikerült is elhitetnie. Főleg magával.
  ************
  Hosszú évekig nem tudott lánnyal szóba állni, ha nem ivott előtte egy-egy korsóval. Ólmos esőben mindig követelő szomjúságot érzett.

2014. október 27.
Netala


Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.




2014. október 25., szombat

Netala: Fénytelen fényben (egyperces)


Fénytelen fényben

  Magára zárta az összes ajtót. A bejáratival kezdte. Kicsit szorult a zár, ahogy a megszokott módon rángatott a kilincsen egyet, kettőt. Aztán hátrálva a szűk előszobában, kitapogatta a fali szekrény ajtaját. Az éles nyikorgás visszadobta a jelenbe. Pillanatra feléledtek a hangok: hosszan nyújtott kutyaugatás, a hó szemezése az ereszcsatornán. Távolban valaki magyarázott türelmetlen hangon. Érteni nem lehetett. Idegen indulatként hatott. Aztán visszazuhant a sötét előszoba áporodott, otthonos illatába. Vakon kereste a hálószoba kulcsát a polcon. Végre fogta az okos kis szerszámot, hátrálva, nehogy fellökje a száradó ruhákat tartó állványt, bezárta maga előtt az ajtót. Meglepte a hirtelen csönd. Százezer évet töltött már itt, megadó magányában.
  Eszébe jutott, hogy a botját kint felejtette az udvaron. Túlságosan lefoglalta a telihold és a hóesés látványa. Azon tűnődött, látott-e életében ilyen fura kettősséget. Hiszen a hóesés sötét, átláthatatlan felhőkből érkezik. Vajon hogy férnek meg egymással az égen egyidőben, a gyermekvilág legnagyobb csodája és a bolygó örökre itt felejtett, hűséges társa? Hihetetlen gyönyörű ez a szikrázó, éjszakai világ.
  Nincs is most szüksége a botra. Ugyan hová menne vele? Ki tudja, mikor kapcsolják vissza az áramot. Ha ezek valamit kigondoltak, elhatároztak, ragaszkodnak is jó darabig az igazukhoz.
  A kályha már rég nem árasztotta otthonos melegét. Nem érzett hideget. Talán a forróságot sem észlelte volna ebben a pillanatban.
  A szakadozó tapétán tenyerével kereste a telefon zsinórját. Ahogy a végéig ért, óvatosan kihúzta a fali csatlakozóból.
  - Nem kell, hívjon senki. – gondolta, ahogy megkerülve a tálalóasztalt, kitapogatta az ágy szélét.
  Leült és egyenes háttal várt néhány pillanatot. Gondolatai lassan lenyugodtak.
  Egyedül lesz ezen az éjszakán. A gyerekek valahol luxus hétvégét töltenek az ünnepeken. Felkészült. Napok óta tervezte. Túlságosan sokat hallott, olvasott magányos karácsony estékről. Félt is meg nem is. Erősnek tartotta magát. Tudta, ha szappanoperák érzelgősségével indul bele, veszteni fog. Világ életében mindent a maga hasznára tudott fordítani, a leglehetetlenebb, legreménytelenebb helyzeteket is.
  - Itt vagyok. – suttogta hangtalanul elcsitult gondolatai között.
  Soha még nem kapott választ az ilyen próbálkozásaira. De valahogy most érezte, másképp lesz minden.
  Keresztbe helyezkedett. Az öreg dívány rugói hanggal is, mélyedésekkel is jelezték, hogy itt, ezen a helyen tőlük függ minden. A falig húzódott, hátát a hideg vakolatnak támasztotta. Takaróra gondolt. Nagy nehezen el is érte az ágy végénél. Valamiért már nem akarta elhagyni ezt a helyet, úgy nyújtózkodott oda érte. Gyerekkorukban azzal játszottak, hogy valamelyik testvérével előmelegítették a falnak egy darabját, aztán helyet cseréltek és élvezték a másik ott maradt testmelegét.
  - Itt vagyok. – ismételte magában hátára igazítva a durva pokrócot.
  Meg sem lepődött a válaszon:
  - Miért akarsz látni?
  Nem akart válaszolni. Valamiért úgy érezte, ha bármit is mondana, eltűnne a látomás.
  Túlzás a látomás szó – gondolta, hiszen nem történt, nem mozdult semmi. A sötétben színes, apró pontok hullámzottak előtte szeme magasságában, de ezt már régen megszokta. Olyan volt mindig, mint a tenger hullámzása. Már amikor legelőször tapasztalta ezt a fura, csak sötétben látható jelenséget, megállapította, hogy ez a vér lüktetése a szeme aljában. Ahogy élettel, látással üzen az a titokzatos motor, amit szívnek neveznek az emberek.
  - Itt vagy? – kérdezte az a másik.
  Mozdulatlanul bólintott.
  - Nem kell beszélgess velem.
  - Rendben. – jött a hangtalan válasz.
  Megfogták egymás kezét. Lassan eltávolodott a kis szoba, a havas kert a holddal, a hangok az összehúzott sötétítőn túl.
  Álmodtak is talán valamit. Egy másik világról, ahol nem kapcsolják ki a villanyt fizethetetlen számlák miatt. Hatalmas koncertteremben, bársony székeken hallgattak valami isteni muzsikát. Kristálycsillárok ontották a vakító fényt.
  A reggel hangjai ébresztették. Egyedül volt. A redőnyön hajnal szűrődött át. A kutyák már aludtak.
  Kint havas, hangtompítós csend terült a tájra. Fázni kezdett.
  - Túléltem – gondolta. Határtalan öröm árasztotta el. – A gyerekek délután érkeznek. Kár, hogy nincs mit főzzek nekik…


2014. október 25.
Netala




Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod
új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.




Netala: Buborékok 6


Buborékok 6
Öt-háromság

Atya

Szerelemre vágyva hosszú éjszakákon
Elmereng sok, ravasz fondorlaton
Kenyérbe font hajnal-menyegzővel -
Háború, könny - békél betevővel

Fiú

Menyegzővel, háborúval, könnyel
Békét köt szerelme szerény betevővel
Sorba kenyérért áll hosszú hajnalokon
Nem mereng el soha okos fondorlaton

Szent

Szerelem, háború, fondorlatos könnyek
Hosszú, okossággá összeírott könyvek
Kenyerével, hajnal-menyegzővel
Megbékél a talált betevővel

Lélek

Szerelem a hajnal-éjszakában
Fondorlat kenyerébe rejtett vágyban
Menyegzőre készül könnyes megtéréssel
Háborút köt, békét visel csöndes merengéssel

Isten

Éjszakák és fondorlat Úr-parancsolója
Kenyérnek, betevőnek háborús naplója
Szent könyvekben könnynek menyegzője
Békét hint, szerelmet, világnak őrzője

2014. október 25.
Netala


Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod

új mesekönyvemet,
ide pedig
Sztorka Viával (FaceBookon: Szilvia Pásztorka) közösen írt verseinket.


2014. október 23., csütörtök

Netala: Buborékok 5


Buborékok 5
 


Fél-nóta

Félnótás világban félnótás élveket
Félnótás módon hajszolnak terveket
Féltonnás súlyokkal vállukon az élet
Istennek ők egy régebbi kísérlet

Ébredés

Mágikus erő húz, széttép
Örvénnyé zúz egy álomkép
Tán kitalálok egyszer e vágyból
Gyűrött múltam izzadt ágyából

Szóbeszéd

Parókás félhomály menedéke
Hallomás, bizonyság keveréke
Hiszékenység hídjáról mélybe vész
De szívemben e vész újra tenyész

Anyám

Belőled nőttem, értésedre leltem
Hozzád fűz véremben, lelkedbe temettem
Minden elalvás előtti félelmem
Hazatalálásodba kell visszatérnem

Éji szivárvány

Amikor hozzád álmodom dalom
Sárga-lila szirmokká válok hajnalon
Harmatod szomjazom könnyezőn
Éji szivárvány, hold fényét őrizőn


2014. október 23.
Netala


Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod új mesekönyvemet.


2014. október 22., szerda

Netala: Ha


Ha


Ha bújnék, csak símogatnál
Ha szaladnék, elém állnál
Ha véreznék, nem kérdeznél
Ha kérdeznék, nem felelnél

Minden ajtódban ott állnék
Gondjaidra rátalálnék
Lépted elé szót terítnék
Vers-illatos szárnyat adnék

Ha álmodnál, vigyáználak
Ha lángolnál, oltanálak
Ha felelnél, eléd állnék
Elzavarnál - köddé válnék


2014. október 22.
Netala


Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod közös kötetünket.


Netala: Buborékok 4


Buborékok 4

Költészet

Mozdulatomban létezik minden
Élet és halál, olyan nagyon sok szinten
Mint érkezésem reggelén a fájdalom
Dalolom, átírom, egyszer majd tovább adom

Menekülés

A fáradtság nem más, mint kitérő
A magyarázat nem más, mint semmit nem érő
Per a végtelennel, mely téged időbe rejt el
Kitörnél, de érzed nem te - téged felejtene el

Bűn

Eltávozott lelkek kavarognak felhőként
Gondolatod őrzi fagyos, édes emlékként
Tetteik, rémeik, nincs szabadulás
Míg véredben a szertelen azonosulás

Elmúlás

Eső koppan álmos szirmokon
Fagyos szél tombol fázós szirtfokon
Hozzád nő a fájdalmas idő
Neved, szerelmed - sötétbe hulló kő

Ismerkedés

Éleset vakkant a félelem
Hátadba kerül szeretetlen
Morgássá szelídül, kivár
Később már lelkesen csóvál

2014. október 22.
Netala


Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod közös kötetünket.


2014. október 21., kedd

Netala: Buborékok 3


Buborékok 3

Miről, miért?

 
Miről beszélnek az avarral takart rögök?
Mitől élednek újjá tavasszal a reggeli ködök?
Miért éles a szél, mely arcodba vág?
Miért érzed, menni kell, menni kell mindig tovább?

Szolgálód

Lakomák mocskát takarítja álmodón
Konyha kövét súrolja odaadón
Hajnalban kel, éj-későn napestig
Éltét dologba feledve tengeti holtodig

Elégedettség

Zsebedben a világ összes vagyona
Tiéd e bús idő minden asszonya
Korlátok nélkül élsz, dúsan, gazdagon
Égből csüng magányod hajszál-madzagon

Evolúció

Kenderből kalásszá
Magból hosszú szárrá
Virágból szerelembe
Bölcsőből végtelenbe

Éjjeli történet

Mályvavirág égalján a furfangos este
Tücsökszárnyon indul dámává kifestve
Széjjelmázolt arcán holdvilággá feslik
Hajnalra szájfénye harmatként szétfoszlik

2014. október 21.
Netala


Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod közös kötetünket.


2014. október 20., hétfő

Netala: Buborékok 2


Buborékok 2

Félelem

Kristálypoharakon tör meg átlátszatlan fénnyel
Hamisan ígérget, halogat földhöz láncolt éjjel
Hogy szárnyak, zuhanás, mámor csak az élet
Kialvó lámpák, tört vágyak - talán tőlük félek

Költészet

Verses napjaim számolatlan
Hullámok hátán úszok mozdulatlan
Csend-barlang álmodó mélyében
Szavakká osztódok szunnyadó méhében

Emlék

Káposztalepke nap-villanásában
Csíkbogarak nesz-surranásában
Találom magam, zümmögő világban
Gyermekkorom álmom-mámorában

Szerelem

Szerelemből szerelembe térve
Álmokkal kiülni semminek egére
Felhőkké gondolni, érinteni társat
Ólomsúly kiváltság érezni ily vágyat
 

Másnap

Hideg hajnalok, árvák, befogadnak
Hitele nincs a könyörgő szavaknak
Kiszáradt poharak hamisan csengenek
Virrasztó fellegek köddel perlekednek

2014. október 20.
Netala


Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod közös kötetünket.


2014. október 19., vasárnap

Netala: Buborékok


Buborékok

Éjszakai meditáció

 
Szemei nyílnak álmodó hegyeknek
Éj-melegben fürdő eltávozott lelkek
Nem kapkod, semmit már nem akar
Nem fázom, gondolat, ha őrzőn betakar

Öregség

Füstös állomáson vontatás zaja
Füttyent a sors, váltód fű takarja
Átálmodott évek, átázott töltések
Biztonsággá feledett oldódó kötések

Ezotér

Szívcsakrában perdül a tánc
Gyökereidre jól vigyázz!
Talánnyá szül örökös láz
Napfonaton vágy sikolt át

Iskola

Mákbimbó mámort tervezőn
Bontja álmát harmatos mezőn
Vagy csak képzelem, hogy büszke?
Elmémet tananyag szabta ily szűkre?

Életszeretet

Barna éj, sárga lég, zöld-fürdő reggelek
Piros ég, lila hegy, fehér álomba ébredek
Ittas szó, tétova félsz, hírmondó maradsz
Harminckettedik világvége útján haladsz

2014. október 19.
Netala


Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod közös kötetünket.


2014. október 17., péntek

Netala: Már nem fáj


Már nem fáj


Nincsen több kérdés már, állok válaszúton
Elindulni mindegy, akármelyik úton
Poros, sárba vesző, lombos, vagy kiszáradt
Minden gondolatom üres szó-varázslat

Álomba ringattál, nem tudom, ki voltál
Oly jó volt válladon időzni, ha szóltál
Világok csendültek, szikrákká perdültek
Aztán, hogy vágyaink sorra, mind elültek

Itt maradó hangod, magány-csendülése
Téli álommadár fagyott tolla, vére
Oda a varázslat, üres minden gondom
Nincs a dal, nincs a szó, nincs, akinek mondom

Hogy mi voltál nékem, mit veszítettél el
Állsz most válaszúton, eléd vihar térdel
Télbe fordult világ orkán-széllé éled
Minden álmunk, vágyunk emlékekké széled


2014. október 17.
Netala



Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod közös kötetünket.


Netala: Ébredő városom


Ébredő városom


Utca mocska járdán patakokban
Kapuk elé gyűl fagyódó habokban
Mily vallású isten, ki ily bölcsen hallgat
Szürke hajnalokon emlékké takargat

Veszett vágyát éjszakai táncnak
Szédelgés-megtértét annak, akit várnak
Befogadja lágyan, hűvös szél szavával
Kávé illatot von, ébredező mával

Orrfacsaró bűze szerelem nyomának
Izzadt inged jéggé dermedő mocskának
Új értelmet ad majd a telihold álma
Benne ébred lomhán bérházak lármája

Ne szólj, ne nézz, ne bánd
A szó csak mélységbe ránt
Hisz te próbálkoztál
Benne kapaszkodtál

Türelem mámor int, mosoly-gond szavával
Tündér léttel hint meg, remény illatával
Ma is, akár tegnap, indultál, kerestél
Fagyos hajnalodban ürességre leltél


2014. október 17.
Netala




2014. október 16., csütörtök

Netala: Őrzőként


Őrzőként


Őrzőként, örök figyelésben
Egek, planéta határán
Várakat, lelkeket vigyázva
Állok, ólmos eső hull rám

Nincs társ, nincs parancs
Hogy ide, fel áthozzam
Feledett, álom-szűrt világból
Nem kell már magam átkozzam

Jó lenne így, messzi űrből
Hangyának látni embert
Papírdoboz házakat
Játéknak veszélyes lázakat

Nem kötni, kötődni
Oldani létet és ravasz félszt
Okos dolgokra eszmélni
Osztani lázadón hűvös észt

De a vágy ott lenn
Csillag-sötét éjben
Lángra kap, nappá ég
Szétmállok jeges fényében

Jaj, vissza szül ósdi kor
S a fel nem mondott leckét
Kótyagos tanárok, kopott táblákon
Ismétlik, nem sejtve lényegét


2014. október 16.
Netala



Netala: Mindegy, mit hiszel


Mindegy, mit hiszel


Mindegy, mit hiszel magadról
Mindegy, mit gondolsz indulataimról
Nem azzal mér a világ
Amivel lelked mindent megmagyaráz

Hisz az ember csoda, született jó
Mindenki egy-egy álombolygó
A lelkek, akkor is egymásba érnek
Ha üzenetük rendre, s újra csak célt téveszt

Ahányszor magadat magyarázod
A válaszokat magad körül rendre letiltod
Üres semmivé vál léted
Gyanakvó magánnyá születésed

A barátság kötés, felelősség
Nem rabság, de igaz gyönyörűség
Aki megköt, változást esküszik
Önnön vérében csak a szabadság fürdik

Kényelemmé, bújócskává válsz
Hogy sötét oldalt, kőfalakat játssz
Döntésed a világ tán elfogadja
Maradj, maradj csak lelkiismereted rabja


2014. október 16.
Netala




Netala: Ágak söpörte homállyal


Ágak söpörte homállyal

Ágak söpörte homállyal szennyes az ég alja
Vágyakkal paroláz a fullasztó szél
Ki álmatlanságból jő, hazug könnyekkel él
Mosoly-lelkemet múlt-árnyam furdalja

Por-mocskos utamon fagyos szél kavar
Emléked terül szét, mint molylepte avar
Fülledt penész alatt lánggá gyűlt lázadás
Kiszáradt mederben a megkésett áradás

Meg kellene állnom büszke szikla fokán
Megértenem végre valamit , de ellenáll
Minden fájdalom egybegyűl fölöttem
Fagy-madárként rikolt körülöttem

Tépi meleg húsom, sűrű vérem issza
Emléked kering, sötét tollú madár
Nincs, ki éltem hittel balzsamozza
Félelemtől ködös, magánnyá hült határ

Állok űr kapuján, idegen
Túl vagyok már lármán és hidegen
Itt benn valami mégis hevít
Élni akarásom a sárba leterít


2014. október 16.
Netala



2014. október 15., szerda

Netala: Amikor valami hiányzik


Amikor valami hiányzik


Amikor valami hiányzik megnevezhetetlen
Amikor valaki távol van kimondhatatlan
Mikor a mindenség áramkörei kibogozhatatlan
Látomás-fonalakká szőnek lelkem-rendezetlen

Amikor a kék ég már nem álmodó varázs
Amikor kertek esti füstje még fonnyadó emlék
Mikor minden én vagyok - égő, régen-volt nemlét
Ajtóban rést tágító, bölcső-helyt kémlelő darázs

Amikor a fáradt szónak varázsló hatalma nincsen
Ahogy a fáról hullt gyümölcs sem erjed száraz gazzá
Úgy gyűlölt-rút fájdalmad sem tesz mindent igazzá
Nincs erő a kézben, hogy féltőn magához intsen

Mindaz, mi vágyadként szorít, ölel, belőled ordít
Hallgat. Érzéketlen a tél. A megdermedt szántás
Arcodon ráncként matató idő, e varázs-számítás
Nem tudom, mi az, mi bennem ellened fordít

Akkor fájdalommá válok, harccá, jajjá, széllé
Üveggyöngy-villanás áttetsző lövészárkom sáncán
Rejtőzésemből vetkőzöm meztelen - valóság vásznán
Ütök át - árnykép. Akkor szavakká olvadok - verssé

Örök védtelenné


2014. október 15.
Netala


Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod közös kötetünket.

2014. október 14., kedd

Netala: Hiszek egy


Hiszek egy


Hiszek egy őszinte, igaz szóban
Mennyet és földet teremtő gondolatban
Nem hiszek az örök halálban
Rendnek és egységnek összekuszálójában
Hiszek egy álom áldásában
Mennynek és földnek fenntartójában
Nem hiszek feltámadásban
Semmilyen lelket ámító hamis lázadásban
Csak szívem őszinte mosolyában
Halált, félelmet elűző látomásában


2014. október 14.
Netala


Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod közös kötetünket.

Netala: Zuhanás álmom


Zuhanás álmom


Mártózom sebes gondolatba
Zuhanok heves, vágyódó szavakba
Ős vízesésben időző dallama
Visszhangként lélegzik örökös hatalma

Arcomra friss, hűvös pára hull
Bánatom elevenségembe fúl
Hunyt szemem látomást sző
Káprázó mámor, létezést őrző

Ébredések bilincs szorítása
Lepattan rólam a valóság lánca
Vízzé, zuhanássá válok
Hullámként zúgnak szárnyaló világok


2014. október 14.
Netala


Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod közös kötetünket.

2014. október 13., hétfő

Netala: Magam-kitalálta


Magam-kitalálta


Másodpercek kopognak
A kosztól homályos ablakon
Sötét lé csorog alá
Az idő vére

Fakulnak a hajnalok
Pedig a levegő köröttem
Tiszta élet-illat
A lét szíve

Rozsdás lakatban nyikorgok
Törött kulcsként fordulnék
De nincs ki kitár
A magány hatalma

Fáradt arcokban pihenek
Hangtalan ziháló lehelet
Élek mindenkiben
Magam-kitalálta


2014. október 13.
Netala


Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod közös kötetünket.

Netala: Kávés álmok


Kávés álmok


A kávé azt mondja, ne aludj.
Takard vissza didergő lábaim!
Reggeli nyújtózásom kérlel,
Ne ébressz éber álmaimba fel.
Hullanék csillag-végtelenbe,
De a nyavalya ütne ócska vekkerembe!
Takaró alatt simogató, meleg éj,
Míg fent két kezembe markol
A kegyetlen, fagyos lég.
Mi hát a valóság?
Ébredés,
Hol szappanoperává mállik
Az éjszakai lét?
Szobám falán világnyi fájdalom,
Ott, a másikban semmi bonyodalom!
Csak a zuhanás csendje
Hosszan - éji éterekbe…
Kihunyó, régmúlt látomások,
Széthullt gyermekkor ideát!
Ott fenn, ott egy
Másik, Örökké Világ!
Mennyi mester, tudós, világosult
Hitte, ha alszik, minden tudatosult,
Pedig nincs itt sem, odaát sem semmi.
És e felismerés, érzem
Azért már igazán nem semmi!
Mi hát a kávé-illat?
Mi a vita tárgya?
Ébredjek, ne ébredjek
Egy suta, unalmas,
Együgyű világba?


2014. október 13.
Netala



Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod közös kötetünket.

Netala: Nem te


Nem te

Honnan a bizonyosság
Irigykedve gondolok rád
Kétségeim félelmébe zárom
Reménnyel, hogy tán kitalálom
Ki vagy, ki küldött
Nem hiszem, hogy az üresség
Angyalokkal töltött

Mint végtelen tél ül zúzmarát
Pilláidon a véges világ üt tanyát
Hűtlen keresésemből
Bölcsen, hogy kitalálsz
Rebbenéssel sem jelzed, nem kiáltsz
Hogy nem te, de mindannyiszor
Én tévedek el

2014. október 13.
Netala

Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod közös kötetünket.

2014. október 12., vasárnap

Netala: Méregpohár


Méregpohár


Itta, lassan kortyolta
Ez jár! Ez a sors! - gondolta
Ősz hajára veríték ült
Gyomrába éles fájdalom feszült

Megjárja! - mosolygott körbe
Ember ne lásson élete tükrébe
Tudta, nem értené tusáját senki
E szenvedés nem váltana meg már senkit

Tévedés talán? Rosszkor jött?
Kor, mely az ördöggel szövetséget köt?
Jaj, lesz-e más, újabb idő
Szellemének megnyugvást küldő?

Hős szólt alá a keresztről
Elmosódott szó messzi napkeletről
Öklendezve vonaglott, vérző madár
Otthonként fogadta az alkonnyá szőtt határ


2014. október 12.
Netala


Ide kattintva az Undergound kiadónál megtalálod közös kötetünket.

 

Netala: Szárnyaim, tollaim



Szárnyaim, tollaim rendezgetem 
Törött csontjaim összeforrnak 
Már nem kereslek a rengetegben 
Csalódás ízét a savanyú bornak 

Emlékké édesítem, s e dalnak
Rímképletévé rendezlek élve 
Mit számít, ki vagy, halknak 
Szelídnek akarlak, örökké féltve 

Fényes tollú, sebes röptű, büszke 
Párom vagy, s ha majd az álom 
Ébredéssé fullad, az ég alja szürke...
Folyandár közt lelked nem találom 


2014. október 12. 

2014. október 11., szombat

Netala: Hát itt állok


Hát itt állok

Hát itt állok a magam csendjében
Felhők felett, álmodó napsütésben
Kősziklák visszhang szikrái oldódnak
Káprázó, vakító álmomba szólítnak

Feszülök horizont egére mértéknek
Átlátok földet, vizet és mélységet
Nem rejtőzik már a halál itt bent
Magamból szólítlak, téged ott fent

Téged, ki egyszülött az ébredéssel
Téged, ki szárnyakat cserél létezéssel
Mágikus rend készül ábrándos rabságát 
Megtörni, átvenni gondolat hatalmát

Istenként szólítlak, régi jó barátom
Gyermeki lényedben önmagamat látom
Fény vagyok, szabadság, ébredés! Ösztön
Ki megszegte esküjét, hogy romba döntsön

Minden világot, s most tükörképpé
Símul a ravaszság, s nem él már örökké
A hazug, kőbevésett, eskü-fagyott jóslat, 
Végre e történet önmagamról szólhat

2014. október 11.
Netala


Nézz bele, érezz bele! Nem csak egyetlen napról szól. :)
Október 8-a hete különleges hét: radikálisan fordíthatsz a sorsodon!
Kattints IDE!